"Mi a bajod? Semmi!" - út a kamaszokhoz

Izgalmas címet adott előadásának Müller Csaba a Mathias Corvinus Collegium (MCC) szombati előadásán: „Közléssorompó: az ok, amiért kamaszod magába zárkózik”. Aki együtt él egy tizenévessel – vagy még emlékszik kamaszkorára - pontosan tudja, milyen nehéz valódi utat találni egy fiatal ember lelkéhez – ehhez adott valóban használható és érthető kapaszkodókat a coach.

Müller Csaba egyéni fejlesztéssel és team coachinggal foglalkozik, felnőttek mellett gyerekeknek, tinédzsereknek is szervez foglalkozásokat, az MCC-ben pedig hetedik-nyolcadik  osztályos tanulóknak tart kommunikációs és vitakultúra, illetve élőbeszéd órákat.  „Előző életében” – mint fogalmazott -, szociális gyermekvédelmi területen volt vezető másfél évtizedig.

Kommunikáció két ember között

Kezdő kérdése – „Ki találkozott a jelenséggel, hogy amikor baj van a gyerekkel, s elkezdi faggatni őt, azt kapja válaszul, hogy semmi?” – betalált. Hiszen valószínűleg minden szülő. Mint rámutatott: ezek a kommunikációs nehézségek azok, amelyekre valahogyan válaszokat kell találni. Éppen ezért három témát érintett előadásában a szakember: elsőként a két ember között zajló kommunikáció dinamikáját mutatta be, majd a kommunikációs falakat lebontó technikákhoz adott tanácsokat, végül a szülő-gyermek közti valódi kapcsolódást segítő eszközöket tárta a hallgatóság elé.   

A két ember között zajló tranzakciókra helyezte a fő hangsúlyt a szakember. Müller Csaba szerint, mint hangsúlyozta, általában ugyanis ezek a kommunikációs helyzetek nem korlátozhatók a beszéd megfigyelésére, hiszen minden ide érthető: egy bólintás, kacsintás, ölelés, bármi, amit a másik ember irányába teszünk. Ezekre összességében adunk választ, akár tudatosan tesszük, akár nem. Eric Berne kanadai pszichológus munkásságát emelve ki, a szakember háromféle énállapotot különböztetett meg: a szülői, a felnőtt és a gyermeki énállapotot.

Szülő, felnőtt vagy gyerek?

- Azt mondta Berne, hogy akkor vagyunk szülői énállapotban, amikor úgy viselkedünk, mint ahogy annak idején ezt a szüleinktől vagy szülőfiguráktól láttuk. Ebben az énállapotban adunk utasításokat, fogalmazunk meg kritikákat. Gyakran rajta is kaphatjuk magunkat, hogy úgy szólaltam meg, ahogy az anyám tette. Egyébként ez egy nagyon jó énállapot, részben azért, mert segít a szülői lét megélésében, másrészt automatizmusaival számos helyzetre válaszokat ad. Például amikor általános határokat kell szabni: ilyen hogy a gyerek ne menjen át a piros lámpán, mert az életveszélyes – mutatott rá előadásában a szakember.  A szülői énállapot azonban nem csak kritikus, de gondoskodó is lehet.

A felnőtt énállapotban – világított rá Müller Csaba - az ’itt és most’ valóságát értékeljük ki.

- Az adott helyzetben megnézzük, most éppen mi hasznos számunkra s mi nem az. Elemzünk, analizálunk. Ettől függetlenül itt is megjelenhetnek az érzelmek. Megnézzük, hogy ha így fogunk cselekedni, akkor annak mi lesz az eredménye. Míg a gyermeki énállapotban úgy reagálunk, mint annak idején gyermekként tettük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy gyerekesen viselkedünk, de azt a szókészletet használjuk, azt az érzést éljük meg, mint amit gyerekként. Gondoljunk arra, amikor a főnökünk lekap minket a tíz körmünkről - érezzük, ahogy megyünk össze, mint gyerekkorunkban, szorít a mellkasunk. S noha ebben a helyzetben nem gyerekesen viselkedünk, mégis ugyanazt éljük át, mint gyerekkorunkban – mutat rá a coach, ahogy arra is: amíg a főnökök általában ilyenkor ”kritikus szülői” énállapotból beszélnek, a másik félnek ennek ellenére nem kötelessége gyermeki énállapotból válaszolni. Megtehetjük ezt felnőtt énünkkel is, ami új utakat nyit két ember kapcsolatában, kommunikációs útjában.

Persze – mutatott rá a szakember -, bármelyik fél felveheti bármelyik énállapotot: vagyis viselkedhet szülőként, gyerekként vagy felnőttként, sőt, azokon belül is megélhet többféle stílust – kritikust vagy gondoskodót, szabadot vagy alkalmazkodót. Az ezekre érkező válaszok pedig szintén sokfélék lehetnek. De ez már egy másik téma. A szülői lét nehézsége azonban ebben is rejlik, ezért kapott nagyobb hangsúlyt e téma az előadáson.

A szülői jó szándék

- Amikor gyermekünk születik, szülői szerepbe lépünk. Meglátásom szerint bizonyos szempontból ez borzasztó nagy teher, hiszen onnantól kezdve az elvárások szerint mindig tudnunk kell a választ a kérdésekre. Irányt kell mutatnunk a gyerekeknek, hogy megismerjék, mi a jó s mi a rossz. Vagyis mindig toppon kell lenni az élet nagy igazságaiban. Kérdés az, hogy ezt a szülői szerepet egy adott ponton el tudjuk-e engedni? Úgy vélem ugyanis, hogy az igazán boldog és ’ideális’ szülő - ha egyáltalán van ilyen -, akár azt is megengedheti magának, hogy nem ebben a szülő szerepben tetszeleg folyton, hanem néha csak ’ember’ – szögezi le a coach. - Munkámból adódóan sokat találkozom 17-18 éves kamaszokkal, illetve szüleikkel. Sokszor látom azt, hogy vannak olyan szülők, akik még ezeket a kamaszokat is ádáz, elkeseredett küzdelemmel próbálják nevelni. A legjobb szándékkal próbálják meg, az utolsó pillanatig átadni mindazt a tudást, amivel ők sikeresek, boldogok lehetnek az életben. Ha fegyelmeznek vagy akár büntetik a kamaszt, akkor is csak ezért teszik. Nincs mögötte semmi rossz, csak a jó szándék, hiszen azt szeretnék a szülők, hogy a gyerek tanulja meg, hogyan kell élni az életet úgy, ahogy igazán jó lesz neki. Viszont a tapasztalatok és a pszichológia tudománya azt mondja, hogy a gyereket igazán csak kamaszkora előtt lehet nevelni. Kamaszkorában már csak ellenállást fogunk kiváltani belőle. Persze még mindig ott lehetünk példamutatóként…

Zsigeri ellenállás

A kamaszokból már a legjobb szándékú terelgetés is ellenállást vált ki – mondta tehát ki az általános igazságot a szakember. De akkor mit tehet a szülő, amikor a kamaszok a szárnyaikat próbálgatják, a kereteket feszegetik? Hiszen egyet akar minden anya és apa: elérni, hogy a gyerek egyszer majd képes legyen beilleszkedni a felnőtt világba. – Ekkorra azonban a kamaszok tőlünk már nem azt várják, hogy megmutassuk nekik a helyes irányt. Inkább azt, hogy amikor valami balul sül el, legyen ott valaki, akihez mégis odamehetnek. Azt várják tőlünk, szülőktől, hogy azt a típusú biztonságot nyújtsuk, amelyet senki más nem adhat meg nekik – még a barátaik sem.

A kamasznak tehát már nem mondhatjuk meg, hogyan kell élni. Itt Thomas Gordon pszichológus gondolatait citálta az előadásra a coach, aki szerint a kamaszok nem a szülők ellen, hanem valamiféle szülői hatalom ellen lázadnak.

Közléssorompók ellen

- Coachként nekem a gyerekek nagyon sok mindent elmondanak, amit a szüleiknek nem. Elmondják az érzéseiket, gondolataikat, elmondják, mi van velük, miközben a szülők arról panaszkodnak, hogy sokszor felhúzzák a gyerekek a falat, s nem hajlandók beszélni – mutatott rá Müller Csaba, aki szerint az egyik legfontosabb ezen a téren az elfogadás nyelve. Merthogy a szülők kommunikációja gyakran tele van ítélettel, ítélkezéssel, kritikával, moralizálással, prédikálással. Gordon ezeket hívja közléssorompónak, tudtuk meg, ahogy azt is: ez az attitűd akasztja meg elsősorban a kommunikációt a gyerek és a szülő közt. De akkor mégis hogyan használhatja a szülő az elfogadás nyelvét? Itt segíthet annak felismerése, vajon ki milyen – fent említett szülői, gyermeki vagy felnőtt – énállapotból kommunikál a másikkal. De további izgalmas válaszokat adott erre a coach: az egyik lehetőség, hogy nem avatkozunk be a dolgokba sokszor. A másik a passzív figyelmem: azaz bármit mond a gyerek, a szülő valóban odafigyel rá.

-  Mindemellett nem teszek mást, csak azt mondom, hogy ’értem’, vagy egyszerűen csak csendben maradok. Ez is valamiféle ’nem beavatkozás’, mert arra vagyunk kíváncsiak, erre a válaszra hogyan reagál a gyermek. De alkalmazhatok további hívószavakat is, amelyek mesélésre ösztönzik a kamaszt. Ilyen a ’Mesélj még erről!’ vagy a ’Mondjad!’, de reagálhatunk mondataira visszacsatoló üzenetekkel is: ’Ez úgy hangzik, mintha fontos lenne neked, vagy szívesen hallanék erről többet!’ – tanácsolta a szakember, sok hasonló példán keresztül. De a lényeg az, hogy az úgynevezett ’közléssorompók’ helyett alkalmazott, visszacsatolásra épülő beszélgetésből egyszer csak valódi kommunikáció alakulhat ki szülő és gyermek között.

A szakember utolsó tanácsa pedig: - Ne akarjuk átvenni a gyerektől a problémáját, bízzunk meg a megoldóképességében! Fogadjuk el azt is, ha nem azonnal oldódik meg a helyzet, de legalább visszacsatolásaink kapcsán egy jót beszélgettünk!