2009.01.24. 03:39
Divat ide vagy oda
Hallelúja. Már azt hittem, valami gond van ezekkel a lányokkal, ugyanis tavaly csak egyszer történt meg. Mint ahogy azt nyilván minden szuka kutyás gazdi tudja, a tüzelés évente kétszer érkezik, áldásos hatásaival egyetemben, s alkalmanként minimum három hétig tart.
Ilyenkor bújósabb, viszont házsártosabb is szegényke, hiszen görcsei vannak, a négylábú srácok megbolondulnak a közelében, és nem szabad elhallgatni azt sem, hogy pötyögtet. A fehér szőnyeges lakásokban (mint nálunk) ez kifejezetten kellemetlen esemény. Ilyenkor kerül elő az egyetlen megoldás: a bugyi. Persze szakboltokban kapható kifejezetten erre a célra készült tüzelő alkalmatosság, de mivel legalább naponta kell cserélni, s az ára is nevetségesen magas, így marad a józan paraszti ész diktálta megoldás: a gazdaságos kisfiúbugyi.
Szerencsétlenségemre az én kedves kedvenceim egyszerre szoktak nekiállni pötyögtetni, talán szolidaritásból, talán az egészséges versenyszellem miatt, így tehát kétszer annyi türelemre, cuccra és takarításra van szükség, mint egyébként. A 23 éveseknek szánt pamutalsó megfelelő. Ki kell lyukasztani hátul, hogy a farkincának legyen helye, s máris hordható. Szerencse a szerencsét- lenségben, hogy egyikük sem divatmániás, és nem érzik megalázónak a vendégek előtt, hogy egy szál bugyeszban kell flangálniuk.
Jut eszembe, divat. Elég vicces látvány a kiskabátba bújtatott négylábú télen, de kit érdekel, amikor a kutya úgy vacog a mínuszokban, ahogy a kocsonya a hűtőben szokott! Főleg ezek a kis agarak, a nulla zsírtartalékukkal és egycentis szőrmebundájukkal. Szóval minden séta öltözködéssel kezdődik: bugyi le, kabát fel. Kétféle is van nekik: egy vízlepergető, bélelt, s könnyen levehető darab, valamint egy baseballkabát-féleség. Ezutóbbi a játszóruha, ami nem csúszik félre rohanás közben, nem akad bele
a láb. Nem mondhatnám, hogy kedvelik, úgy járnak benne, mint aki a toalettre siet. Én pedig a hazaérkezést hagynám ki, a lábmosással, vetkőztetéssel, öltöztetéssel együtt.
Komolyan, mint két gyerek.
S ahogy egy ismerősöm mondta: ezek bizony sosem nőnek fel, akárhány évig nevelem is őket. A felelősség is épp így marad meg mindig. Egy nap megállított egy 72 éves néni, s újságolta, nem túl boldogan: hamarosan vizslakölyköt kap ajándékba. - De hogyan fogom sétáltatni? El fog húzni, nem fogad szót, szétrágja a lakást! - panaszolta. Ne fogadja el, tettem a javaslatot, hisz előre láttam a történet kudarcát. - Azt mondja? - nézett rám hálásan. Nem kell mindenkinek kutyát tartani - magyaráztam. Ezért mesélem el én is a saját történetemet.
