Nem kóbor eb - aranysakál

Legutóbb Mór környékén, a Vértesben látott olvasónk aranysakált, ám még a nyáron a Feketehegyről is érkezett bejelentés, miszerint egy nőstény rendszeresen vadászott a környéken. A ragadozó állománya egyelőre nő, ám ha a tőle való félelem miatt irtani kezdjük, képesek leszünk ismét kipusztítani.

- A kilencvenes évek elején szenzációként robbant a hír hazánkban: újra megtelepedett az  aranysakál hazánkban, mégpedig Baranya megyében. Akkor sokan a délszláv háborúkat említették a ragadozó megjelenésének okaként: gyanították az egykori Jugoszlávia területéről való átköltözését. Ám a harcoktól függetlenül régóta megkezdődött az állat egész Közép-Európát érintő északi irányú terjeszkedése, amit az is bizonyít, hogy tőlünk keletre, Erdélyben ugyancsak növekvő állományát figyelték meg - tudjuk meg Szinetár Csabától, a Nyugat-magyarországi Egyetem zoológia tanárától. Hozzáteszi, a visszatelepülés egyik oka valóban emberi tevékenységre vezethető vissza, ám ez az ok a háborúnál békésebb: a kilencvenes években a mezőgazdasági területek tulajdonos- és szerkezetváltása együtt járt a sok parlagon maradó földdel, s az ott szinte „kötelezően” elszaporodott rágcsálóállomány kínálta „terített asztal” csábításának engedett az állat. Azóta egész Magyarországon elterjedt, nincs olyan megye, ahol ne figyelték volna meg.

A lábnyom mintákon látszanak az aranysakál jellegzetes, összeolvadt talppárnái, ám ez hóban, sárban talált lábnyomnál nem ilyen egyértelmű, mutatja Szinetár Csaba (Fotó: Lovász Lilla)

Az aranysakál külsőre leginkább egy kissé tépett kóbor kutyára hasonlít, ami nem meglepő, ha ismerjük származását.

- Legközelebbi rokonai a farkasok, nem pedig a rókák, ahogy sokan hinnék. A vörös ravaszditól sokban különbözik, ám a róka/aranysakál dilemma első ránézésre nem mindig dőlhet el. Az aranysakál szőrének „színpalettája” széles skálán mozog, így néha az ezüstös, barnás árnyalat rőtbe csaphat át, ami egy hómezőn átsuhanó, fél pillanatra látott állatnál nem elég a faji hovatartozás végérvényes eldöntéséhez. Az, hogy aranysakálról van-e szó, egészen biztosan csak az állat lábának tüzetes vizsgálatával állapítható meg, mégpedig alulnézetből: a harmadik és negyedik ujj talppárnái a Canis aureus-nál hátul egymással összeolvadnak, míg ez sem a rókánál, sem a kutyánál nem jellemző – mondja Szinetár Csaba.

Ehhez egy sárban, hóban látott lábnyom sem mindig elegendő, magára az állat lábára lenne szükség, ami – szerencsére – többnyire nem áll rendelkezésre. A természetszerető kirándulók számára azonban külső jegyek is adhatnak támpontot a határozáshoz.

- A róka farka hosszú, lompos, akár a mesebeli Vuké, míg az aranysakálé jóval rövidebb és kevéssé vaskos. Lábai ellenben hosszabbak a rókáénál, így akár a fél méteres magasságot is elérheti az állat. Ez utóbbi miatt azonban a kutyától nehéz elkülöníteni. Óvatossága, intelligenciája szintén inkább a farkas-vért tükrözi. Utak mentén szinte egyáltalán nem találkozunk elütött aranysakál tetemmel: nem véletlenül, hiszen az állat igyekszik minél inkább távol tartani magát az embertől – jegyzi meg a zoológus szakember.

Ezért alaptalanok azok a félelmek, hogy az állat kertekbe lopózva gyermekekre támadna. A birkanyájak elpusztítása hasonló „városi legenda”: mint minden ragadozó, az aranysakál is törekszik a minél kisebb energiabefektetést igénylő táplálékszerzésre. Márpedig egy teljes  birkanyáj leküzdése még a fajra egyébként jellemző falkában való vadászat esetén is igencsak kimerítő tevékenység lenne. Emellett indokolt lehet a nagyobb testű, hatékonyabb őrzőkutyák ismételt alkalmazása a házijuhokat tartók körében.

Bár végszükség esetén nagyobb testű állatok elejtésére is képes, szó sincs arról, hogy a nagyvadállományt tizedelné az erdőkben: vaddisznó, őz elsősorban csak akkor lesz része menüjének, ha sebzett és elhullott állatokból lakmározhat - tudjuk meg.

Ennek ellenére napjainkban lőszerrel díjazzák azt a hivatásos vadászt, aki aranysakált lő ki, pedig az – egyébként ember által okozott - elszaporodásra kevésbé agresszív megoldások is léteznének.