London ostroma - Akár élvezetesnek is találhatja a filmet, aki kint tudja hagyni az agyát a mozi előtt

2016. március 18., 23:58 szerző: Péter Zsombor
komment
Tomboló tesztoszteron, mosolyogtató egysorosok, millió töltényhüvely és egy elpusztíthatatlan főhős. Mindenkinek rémlik legalább egy-két cím a '80-as, '90-es évek klasszikus akciófilmjeiből. A Támadás a Fehér Ház ellen második része ezt a vonalat erősítené, a gond csak az, hogy jó 20 évet késett.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Meghal az angol miniszter, és a temetésére számos ország vezetőjét, köztük az Egyesül Államok elnökét is meghívják. A ceremónia előtt azonban elszabadul a pokol: terroristák vérfürdőt rendeznek London nevezetes helyein. Az elnöknek, testőre, Mike Banning (Gerard Butler) segítségével sikerül elmenekülnie, de a terroristák vadásznak rájuk, a tízmilliós város pedig harctérré változik.

A London ostroma tipikus retró akciófilm, annak minden bájával, csak valahogy nem nagyon sikerül a helyén kezelni. Ez pedig nem azért baj, mert nem a '80-as években járunk. A Feláldozhatók első két része a legjobb példa erre, amiben egy élmény volt nézni a szebb napokat is látott akciósztárok önironikus zúzását. Nem lehetett komolyan venni, értelme sem volt, de tökéletes szórakozásnak bizonyult. Amennyiben az agyunkat kint hagyjuk a mozi előtt, úgy ezt a filmet is végig lehet mókázni, más esetben súlyos fizikai fájdalmakat okozhat, pont a már említett B-filmes hatások miatt. A zsánerre jellemző összes sablon fellelhető benne, és még csak nem is burkoltan, hanem a lehető legnyilvánvalóbban az arcunkba nyomva.

A főhős épp készül felmondani, amikor pont hívják, hogy újfent helyt kell állnia. A szuperlaza egysorosok csak repkednek, miután Banning épp eltett láb alól egy terroristát, de természetesen az egyszemélyes hadsereg szindróma sem maradhat el. Aztán ott van az utolsó pillanatban való közbelépés vagy a sikeres küldetés utáni ujjongás és ölelkezés a monitorokkal teli irányítóteremben. Ezek még rendben vannak, különösképp hibának sem érdemes felróni őket, de a cselekmény így is millió sebből vérzik. Az alapszituáció elvből röhejes, kvázi hangsúlyozzák, hogy a világ legvédettebb eseményén járunk, erre több terrorista van a Buckingham-palota testőrségében vagy a londoni rendőrségen, mint amennyi terrorelhárítót be tud vetni a fél kontinens. Azon már pláne csak röhögni tudtam, amikor néhány egyenruhás lekaszál nagyjából 30 civilt, Banning pedig megszólal, hogy "ezek nem igazi rendőrök". Köszönjük, nyilvánvaló kapitány!

A London ostroma a sok ostorozás ellenére sem nézhetetlen, képes szórakoztató és feszült lenni, az akciójelenetek pedig kifejezetten jól koreografáltak és látványosak. Aki képes ráhangolódni és nem veszik el a számtalan hiba tengerében, az egy kellemes, régi vágású zúzást élhet át. Nekem sajnos ez nem sikerült. Hiába, a beszólások nem az igaziak, a hangulat nem kapott el, és Gerard Butler sem egy Schwarzenegger.

Péter Zsombor

hozzászólás
2016. március 18., 23:58 szerző: Péter Zsombor

Facebook

Hozzászólások