Brno dívája - Fehérvárról

Ül a díva a szállodai szobájában - Lyonban, Prágában, Ravennában, Helsinkiben vagy éppen Washingtonban, fülében talán még ott az éppen csak elhalt taps és bravózás, háta mögött a bekapcsolt laptopon megy a skype, az otthon, Brnoban maradt család - férj és 12 éves kisleány - napi teendőinek megszokott zörejei. Előtte talán virágok, kották, kritikák, estélyi ruhák, apró személyes tárgyak - ezek emlékeztetik, kik várják vissza, ha elhal a taps és a bravózás, ha már angolul, németül, csehül, franciául, oroszul vagy olaszul megköszönte a leges-legutolsó gratulációt is.

Kocsis Noémi

Messzire jutott mostanra. Talán néha egy másik kislányra is van ideje gondolni. Hétéves forma lehet, egy székesfehérvári, külvárosi lakótelepen hintázik, játszik a többiekkel, de neki mindig hamarabb haza kell mennie - gyakorolni. Zongorázik, már ekkor igen jól. Az ének-zenei felső tagozatában az osztálytársai a padokat ütemesen verve követelik, játssza le nekik a Sandokan zenéjét vagy bármi mást, csak játsszon. Az, hogy énekversenyekre küldjék, tanáraiban fel sem merül, mert egy gyerekhez képest túl átható a hangja, túl erős.
Tizennégy évesen mégis szolfézsversenyt nyer. Majd jönnek a konzervatóriumi évek: hogy énekeljen-e, többé nem kérdés. Az Éj királynőjét, Toscát is könnyedén veszi, közben unos-untalan benyitogatnak a tanárok. Ki énekel? Ja, csak egy zongorista, akkor hagyjuk... Fél év múlva egyikük végre megkérdezi, nem tanulna-e nála?
És Völler Adél után sorjáznak a mesterek - Németh Judit, Tokody Ilona, Keönch Boldizsár - ő már a Zeneakadémián. Ígéretes a kezdés - nagy szerepekkel -, 2008-ra mégis elfogy a levegő körülötte a Magyar Operaházban. Évi kettő-négy előadással nem fejlődhet. Egy napon aztán a titkárság falán ott lóg egy cetli: próbaéneklést hirdet a brnoi Janacek Operaház. Két nap alatt betanulja Vénusz szerepét a Tannhäuserban és máris indulnak Japánba, turnéra. De bármikor tér is vissza Brnoba külföldi vendégszerepléseiről, mindig leírhatatlan, felfoghatatlan, különös erőt adó a szeretet és tisztelet, amivel ott hazavárják.
Koloratúrszopránból nem éppen megszokott módon vált fachot, drámai szoprán lesz. Az énekes csak saját belső fülével észleli hangját, s ő jól tudja, nagyon kell a külső kontroll. Manapság Imre Gabriella az a mester, aki nem csak kevés magyarországi találkozásaik alkalmával tartja karban e gyönyörű drámai szoprán hangot, de rendszeresen ki is utazik tanítványához.
Négy év alatt sorra kapja a csodálatos szerepeket, a zeneirodalom legnagyobb nőalakjait szólaltatja meg. Ő a Traviata, Tosca. Ő Aida, a Pillangókisasszony, az Idomeneoban Elettra, Fiordiligi, Donna Anna... utóbbiak már a Prágai Nemzeti Színházban, ahol három éve vendégművész. A kemény munka gyümölcsöt hoz: 2010 márciusában az opera kategóriában kapja Csehország legrangosabb kitüntetését, a Thalie 2009. díjat, majd megkapja anyaszínházának, a brnoinak is rangos szakmai elismerését is: ő a Díva.

Ül a szállodai szobában előadás után, előző este még a francia köztársasági elnök felesége gratulált neki, Facebook oldala telis-teli hat nyelven hódoló zenebarátokkal, a közönség mámoros köszöneteivel. Amúgy is hobbija sok nyelven kommunikálni az emberekkel. Ez üdíti fel, ha már gyönyörű pályája annyi lemondással jár. Háta mögött most is zümmög a skype, a képernyőn egy mosolygós kislányarc küld puszit anyának.
Nem tud próféta lenni a saját hazájában, s ez fáj, mert szeretne itthon is adni az embereknek. Az Operaházban talán nyitottak erre, de nem lesz könnyű egyeztetni, a díva naptárja évekre előre szinte tele van. Egyik kedvenc szerepe a Bánk bán Melindája, talán egyszer hallhatjuk tőle honi színpadon. Nem feladós típus.
A dívát egyébként úgy hívják - s jól jegyezzük meg e nevet -, hogy Boross Csilla.