Schuster Lóránt és a Honfoglalás

Csak két város vállalta fel az előadást nagyzenekari hangzással: Szolnok és Székesfehérvár. Érdekes, Fehérváron lezárták a színpad környékét, az okát nem tudom, de jó messze volt tőlünk a közönség. De a gyerekek átlépték a korlátokat, közelebb jöttek. A lemez még mindig nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna. De a közönség szeretete kárpótolt bennünket. Hátborzongató emlékem a Honfoglalás 1977-es bemutatója a Budai Ifjúsági Parkban:  a közönség letérdelt,   úgy hallgatta. Az akkori hatalom be is ijedt rendesen! Hajdanán szigorúan ellenőriztek bennünket...

 - A rock határozta meg az életét?

- Egész életemben szerettem volna nagyot alkotni. Aztán úgy éreztem, hogy sem a gazdasági életben, sem a politikában az olyan embernek, mint én vagyok, nincs lehetősége...

-  Miért, milyen ember volt?

- Olyan, mint most. Ma is ugyanúgy őrjöngök, mint 40 éve. A rock azért jó, mert kiírhatod, kiüvöltheted magadból, ami benned van, ráadásul sok emberhez eljut. Ez éltet. Nincs Kossuth-díjam, semmilyen lovagrendet nem kaptam, semmilyen szervezetnek nem vagyok a tagja, de az ország bármelyik kocsmájába nyugodt szívvel bemehetek...

- A '60-as években új világ, új kor vette kezdetét. Ki és mi ellen lázadt abban az időben?

- Senkivel nem tudtam kijönni. Kezdődött a faterommal, aki azt szerette volna, hogy rendes ember és ügyvéd legyek. Volt bennem bizonyítási vágy, hogy megmutassuk, a szegényebb, kapcsolatok nélküli külvárosi gyerekek is képesek nagy dologra. Így született meg a P. Mobil és a zenéje. Egy generáció életének lehettünk a része. Pedig a média és a hivatalos történetírás nem tekintett bennünket komoly tényezőnek. De benne voltunk az emberek lelkében, és ez a legfontosabb.
 
-  Klasszikus schusteri idézet: a rock örök. A rock örök?

-  Persze, hiszen 50 éve létezik már. Ez olyan, mint a női szépségideál. Azért, mert a címlapokon gebéket mutogatnak, akadnak még gyönyörű nők. Azért mert play-backen tátogó zenekarok működnek, a klubokban zenélnek igazi rockbandák. Most olyan a zenei életünk, mintha nem is lenne jazz, rock és a többi, hanem ez a híg(h) lé létezne zeneként. Pedig nem így van! Kint voltam 2010-ben a Wembley-arénában a Bad Company koncertjén, és dugig tele volt az aréna! Ott működnek a dolgok.

- Két cintányér között volt a levegő. Az, amit két felől ütnek...

 -Jól látja. Keith Richard azt mondta, hogy egy időben az fenyegette őket, hogy tiszteletre méltóvá válnak. Mi ettől a veszélytől sohasem tartottunk...

-  Sosem volt önben olyan érzés, hogy: vajon ő(k) miért és mi miért nem?

- Ó, dehogynem! De ha azt a zenét, amit szeretek és csinálok, a közönség veszi, az kárpótol. Kár azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha Erdős Péterék engednek bennünket, és nem a Piramist nyomják... Az idő helyére tesz dolgokat, mert a P. Mobil most is fel tud menni a színpadra, de kérdem én: a hajdani magyar világsztárok közül ki tudja ezt megtenni? Bizony, nem sokan...

-  Sajnos sok a halottjuk...

 - Igen, az idő elszáll felettünk is. Rohadt érzés, hogy Tóth Sanyi, aki még a Gesarolban volt velünk, aztán Bencsik Samu, Cserháti Pityi, Tunyogi Péter, Szegvári Gábor már nincs közöttünk, és kitűnő zenészek halnak meg fiatalon. Mert magukat csinálják ki. De az, amit alkottak, itt maradt utánuk, a számokon keresztül tovább élnek.

 - Családja sohasem kérdezte: Lórikám mire is vitted?

- Ajaj, de még mennyire! Két nagy lányom és egy ötesztendős fiam van, mind másik anyától. Hogy ők valójában mit gondolnak rólam, azt én nem tudom. Csak azt tudom, nem lehet megélni abból, amit az ember szívesen csinál. Senkitől nem irigylek semmit. De azért nem árt tudni, hogy abból, amit mi kitaláltunk, nagyon sokan jól megélnek a mai napig... A P. Mobil nem illeszkedik egyik rendszerbe sem, egyik szekértábor se ölelt minket a keblére. Nem tudnak velünk mit kezdeni, hiába, egy farkast nem lehet betenni a kutyák közé...

 - A rock tud a saját mezsgyéjén haladni, vagy más műfajjal kell összeölelkeznie?

- Szomjas György filmrendező barátom mondogatta régebben, hogy a rockot össze kellene fésülni a népzenével. Itt a fehérvári Fezenen is játszottuk az A csitári hegyek alatt című, nagyon jól sikerült dalt. Mindig szerettem a tiszta népzenét, de a rocknak, a bluesnek megvannak a szabályai, amit lehet jól vagy rosszul csinálni. Állandóan van mit javítani, és kell is, de a műfaj útjairól nem lehet lecsámpázni. Hiszek, és mindnyájan higgyünk benne, hogy a rock tényleg örök lesz!