Mesemondók aranykora

Mondjunk hát mi is egy mesét.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szóvivő. Illetve nem is egy, hanem rengeteg, ebben a műfajban olyan sok , mint égen a csillag. Pedig Rejtő Jenő már megírta, hogy nem lehet minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt állítani. Mégis lehet!

Ezek a szóvivők mondták a „magukét”, a sok-sok fantasztikus, abszurd mesét, a nép meg csak kapkodta a fejét. Ez azonban régebben történt, amikor még nem találták meg néhányan az aranytojást tojó tyúkot. Mert később a nép és a mese azonosult, az olvasók beletörődtek, hogy ők a hét törpe, nekik csak a tyúk lába, legfeljebb a szárnya jut. Ám a kételkedés macerás, nem is kifizetődő. Így aztán elhitték, hogy elhiszik.

Volt olyan szóvivő, aki egykor politológus volt. Az aztán egy mesebeli szakma. Olyan, mintha tudomány lenne, pedig többnyire az aktuális ideológia, no meg a szimpla, bőven odaszórt kendermag motiválja.

Eljött tehát a szóvivők aranykora, és a nép már nem kapkodta a fejét. Még akkor sem, amikor a hatalmasabb szóvivők a távolban, még az Óperenciás tengeren is túl gyakran másképp mondták ugyanazt a mesét, mint kicsiny tündérországukban.