Az országból 185 ezer németet telepítettek ki 1946-47-ben

Néma csöndben indultak meg a torbágyi vasútállomás felé az etyeki németek éppen hetven esztendővel ezelőtt, e koratavaszi napon. Legalább kétszáz éve éltek e földön felmenőik, s szorgalmukkal gyarapították kölcsönösen egymást fogadott hazájukkal, befogadottként. A nagypolitika és a nagyhatalmak játszmájaként százezreket űztek el szülőhelyükről, s uszítottak egymás ellen magyarokat a lakosságcserének nevezett gyalázattal.

Etyeken a község hajdani vízforrásánál, a Magyarkútnál tartották a szomorú megemlékezést a mise után a magyarországi németek kitelepítésének évfordulóján. 1945 tavaszán Tildy Zoltán miniszteri biztos gyűlölködve hirdette meg a „svábkérdés” radikális megoldását, egyben kollektív bűnössé kikiáltva minden németet, akik évszázadokkal korábban leltek új hazára magyar földön. Az etyeki megemlékezésen Gerlinger Tibor, az Országos Német Önkormányzat tagja beszédes adatokat sorol a száműzött lakosokról, az elkobzott házakról, földekről, a semmivé vált értékekről, a bizonytalanságról és gyanakvásról, amelyek természetszerűleg övezték a történteket. Az országból 185 ezer németet telepítettek ki 1946-47-ben, 135 ezret az amerikai, 50 ezret a szovjet zónába – ebből lett a későbbi NDK. Magyar cigányoknak csúfolták az ottaniak a vert hadként beköltözőket, akik a nyugati részen később mégis szerencsésen talpra álltak. A felnőttek és főként az idősek azonban mindig siratták az elhagyott hazát.

Fejér megye tizenöt településén volt meghatározó a magyarországi német nemzeti kisebbség jelenléte, gazdasági és politikai szerepe. Országosan 44 ezer 750 ingatlant koboztak el tőlük, 248 ezer katasztrális hold tulajdonukat államosították egy tollvonással. Etyek 4361 lakosából 2336-ot zsúfoltak marhavagonokba, helyükbe a Felvidékről és Erdélyből érkeztek onnan elűzött, s szintén földönfutóvá tett magyarok, s zsellérek, agrárproletárok Hevesből, Nógrádból, a keleti végekről. A váli járásba telepítettek országosan elsőként a Csehszlovákiához tartozó Felvidékről magyarokat, nekik jelölték ki a svábházakat – évekig tartott a gyanakvás, az elfojtott harag és fájdalom a mindenkinek sérelmeket hozó intézkedések nyomán. Néhány idős ember idézi fel a hetven éve történeteket, akik itt maradtak annak idején.

Rack György (1929) és Petruschka Antal (1922) ma is keserűen mosolyog a kérdésen, hogy ki miért maradhatott és miért nem. A szimpátia, az irigység, az erőszak, kiszámíthatatlan érdekek vezették a döntéshozókat és végrehajtóikat. A legmódosabbakat távolították el a leggyorsabban, az akkori hatalom birtokosai szemet vetettek értékeikre Helyben különösen tudták, mit bitorolhatnak el. Maria Fischer, Fischer Józsefné (1943) aranydiplomás némettanárnő családja magyarnak vallotta magát, de mindenki másnak távoznia kellett a famíliájukból. Ő is titokban tanulta meg a helyi sváb tájszólást, s majd az enyhüléssel az iskolában a hochdeutschot. Copfos, népviseletes kislányok énekelnek, verselnek magyarul és németül, szól a rézfúvós zenekar jellegzetes muzsikája, koszorúznak az emlékkőnél. Megkondul a harang.