Száz esztendő nem a világ…

2022.06.18. 20:00

A száz év különleges tapasztalat: Kálmán Piroska története (videó)

– Nézzen rám, nem látszik, hogy szegedi vagyok?! – csattant fel arra a kérdésemre Piroska néni, hogy hol is született. Tegnap, június 17- én ünnepelte 100. születésnapját.

Nagy Zoltán Péter

Elevenek az emlékek Piroska néniben, aki tudja, a Reptér-lakótelep nem olyan volt, mint mondják, hiszen ott élt

Forrás: Fehér Gábor / Fejér Megyei Hírlap

Pogácsával, cukorkákkal, borral, pezsgővel és üdítőkkel fogadott minket fotóriporter kollégámmal a szépen megterített asztalnál. Távozásunkkor szomorúan annyit mondott: – Legalább úgy tettek volna, mintha megkóstolnák! Most gyötör a lélek, „persze nem fogadunk el sehol semmit”, de ezekben a pogácsákban Kálmán Piroska lelke is benne volt. Ez az írás – sok egyéb mellett – bocsánatkérés is. A sűrűn lakott fehérvári telepen úgy adódott, hogy az ötéves Piroska volt az egyetlen gyermek messze környéken. Egy felnőtteknek kialakított szabadidőparknál – már 1927-ben is így hívták – volt homokozó, hinta és virágágyás. Piroska játékbabáinak készített homokból gyúrt pogácsákat, a virágok közül szedegette a nem odavalókat, s ha felült a hintára, néha meg-megszánta egy felnőtt, s meglökte azt a hintát. 

Egyszer az egyik hintáztató bácsi így szólt hozzá: – Kislány! Ha rossz neked egyedül, kiálts a szálló gólyák felé: „Gólya néni, vaslapát, hozzál nekem testvérkét!” De a gólya késett, így Piroska már hatéves, iskolás lett, amikor a testvér megérkezett. – Ez egy bőgőmasina, nem testvérke, ezzel nem is lehet játszani – csattant fel Piroska 1928-ban, és fogta a kis játékbőröndjét, bugyit tett bele, és elindult az országúton, világgá ment, vagyis játszótársat keresni. A közelben sátoros cigányok voltak, sok gyerekkel, úgy gondolta a kislány, addig meg sem áll. De egy arra kerékpározó bácsi felkapta, és visszavitte a szüleihez. Otthon lelkifröccs volt a büntetés, mert „ilyet nem szabad csinálni”. Édesapja repülős tiszt volt, s mint katona, jellemezte a szigor, de soha nem vitte túlzásba. Kálmán Piroska Fehérváron, a maroshegyi iskolában kezdte meg az elemit. Boldog volt, amikor édesanyja átvitte beíratni őt. Két tantermet kötött össze a folyosó. Az egyik teremben az elsős és másodikos diákoknak a tanító néni, a másikban a harmadikos és negyedikes tanulóknak a tanító bácsi tartotta az órákat. A tanteremben már együtt lehettek a fiúk és a lányok, bár egy padsorban csak az egyik nem lehetett, és szigorúan tilos volt a fiúknak lányokkal beszélgetni. A tanító néni az első fél órában az elsősökkel, a másodikban a másodikosokkal foglalkozott. 

A következő párbeszéd gyakran hangzott el a maroshegyi iskolában. – Na, kis Piroska! Tudod-e, mi a mai lecke? Kálmán Piroska fürgén pattant ki a padból, és büszkén mondta: – Igen, tanító néni! – Nem téged kérdeztelek – rivallt Piroskára a tanító néni. És ilyenkor a vörös hajú, szeplős, sápadt, sovány, nagyon tiszta lelkű, félénk fiú lesütött szemmel felállt. – Őt Tóth Pistinek hívják – mondta szerényen Piroska. De a tanító néni csak Piroskának hívta a Tóth Pistit, és ilyenkor Piroska mindig felállt, hogy ő a Piroska. A tanító néni megmondta a kislánynak, ha máskor is felesel, átküldi a tanító bácsihoz tíz körmösért. És így is történt, amikor Piroska újra felállt, és ezt mondta: – Őt Tóth Pistinek hívják. – Ekkor át kellett ballagnia a másik tanterembe a kislánynak. Ott a tanító bácsi kérésére elmondta, mi is történt, majd tartotta a körmeit. A tanító bácsi jól ismerte a kisfiút is, és elmosolyodott. Olyan ügyesen lendítette a pálcát, hogy egy suhintás sem érte a kislány körmét. – Most pedig menj vissza, és mondd meg a tanító néninek, hogy megkaptad, amit megérdemeltél! – mondta a tanító bácsi. Piroska nem értette az egészet, amikor a tanító néni azt mondta ne feleselj, mindig úgy hallotta ne „lefetyelj”. Zokogva, értetlenül ment haza megkérdezni szüleitől, mi az a „lefetyelés”. Az esetet hallgatva szülei elmagyarázták, mi is történt. 

Kálmán Piroska évtizedekkel később találkozott Tóth Pistivel, csak akkor már kapott egy M betűt a neve: M. Tóth István festőművész volt a „kis Piroska”. Következő évben Piroska szülei átvitték a kislányt a zárdába, ahol csuda jól érezte magát, és nem volt se lefetyelés, se feleselés. Egy lakótelepi bácsi a zárdába sétáló Piroskát egyszer összeszedte az oldalkocsis motorkerékpárjával, és a zárda udvarán tette ki. Az egyik kedvesnővérnek megtetszett a járgány, és vitette magát egy kört az udvarban. – Én is! Én is! – kiáltott egy másik nővér, s már pattant is fel a hátsó ülésre. Felbőgött a motor, s körbe-körbe száguldoztak a sikoltozó nővérek, a fityulájuk lebegett, miközben a gyermekek kacagtak a fal mellett. Mivel Piroska édesapja katonatiszt volt, sokat változtatták a helyüket. A fehérvári zárdából Budapestre került az Ajtósi Dürer sori gimnáziumba, amit apácazárda üzemelt. Itt fordult elő, hogy Piroska szentmisén nem bírta megállni a kuncogást, amikor osztálytársnőjének fátylába beakadt a pléhliliom, s a lány a fejét rázta ettől. Mivel ott a tanulóknak csak számuk volt, az eset után az egyik vezetőnővér „Vigyori”-nak nevezte el Piroskát, így őt szám helyett Vigyorinak szólították. 

Pest után Nyíregyháza jött, majd Szombathely. Már 14 éves volt Piroska, amikor édesapja szólt neki, hogy indul sportrepülő-tanfolyam diákoknak. A nagylánynak több sem kellett, már ment is egészségi vizsgálatra, ahol a legjobb eredményeket kapta. Az első tanfolyamra kerékpárral indult. Igen ám, de repülős tanfolyamra csak nem megy rakott szoknyában, ezért szülei overallt csináltattak neki. Vasárnap délelőtt Kálmán Piroska overallban biciklizve ment az első repülős tanfolyamra. Aztán jött az erkölcstől feszes hétfő. Az iskola kapujában a portás elvette Piroska táskáját, majd felszólította a lányt, hogy menjen az igazgatói irodába. Így is tett. Az igazgatónál jelen volt az iskola valamennyi tanára. Piroska nem is sejtette, miről van szó, ártatlan mosollyal köszönt az igazgatónak, aki vadul tette fel kérdését: – Te kerékpároztál nadrágban a Fő utcán? Kálmán Piroska így felelt: – Igen, én, felvételizni mentem a sportrepülő-tanfolyamra. Az igazgató levegő után kapkodva üvöltötte: – Micsoda erkölcstelenség! És még repülni is akar! Hát repül is, de az iskolából! – csattant fel az igazgató. Az ártatlan leány kérte, hívja fel az édesapját az igazgató, és beszélje ezt meg vele. Az igazgató telefont ragadott, amíg Piroska a tanárok rosszalló vagy sajnálkozó tekintetében állt. Pár perc múlva megenyhült az igazgató arca, és szikáran csak ennyit mondott: – Kezdődik a tanítás. Mindenki menjen a tanterembe! Piroska soha nem tudta meg, édesapja mit mondott akkor az igazgatónak. 

Szombathely után Debrecen, a „nagyon szeretem város” következett. Akkor még az érettségizőket az írásbeli után, de a szóbeli előtt napi négy órára elhelyezték olyan szakmába dolgozni, amit választottak. Kérdezte is a tanár sorra a diáklányokat, mik szeretnének lenni. Jöttek is a mosolygós válaszok: cukrász, fodrász, eladó. Majd Piroskához fordult a tanár, és a lány saját magát is meglepte, amikor elhangzott a szájából a mondat: – Újságíró szeretnék lenni! Mindenki nagyot nézett, de elhelyezték egy debreceni újsághoz. Egy öreg, sovány újságíróval szelték a várost hírről hírre, napokon át. Egyszer váratlanul így szólt az öreg Piroskának: – Kislány! Ne legyél újságíró, menj inkább férjhez! 

Másnap szóbeli érettségire ment. 1941. június 26-át írtak, amikor Piroska kihúzta a tételt, és abban a pillanatban megszólaltak a légvédelmi szirénák. Az érettségi elnök kezében összeroppant egy üvegpohár. Kassát bombázták, s Magyarországot is elérte a II. világháború. Innen következett a lejtmenet. A háború után hazajöttek Fehérvárra a Vilmos császár téri (ma Zichy liget) lakásukba, amit bombatalálat ért. Régen látott édesapja 1945. december 6-án hajnalban megpuszilta Piroskát. Elmesélte, hogy szabadulása után sietett volna haza, de a határon a diplomata-útlevele miatt az Andrássy útig vitték. Hogy ott mi történt, soha nem mondta el. Mint királyi ezredest nyugdíjazták, de nyugdíjat nem kapott. Piroskáék próbálták a házat rendbe hozni, de naponta jött két civil édesapjához, hogy megautóztassák. 

Piroska magyar királyi érettségije, német és francia nyelvvizsgája érvénytelen lett, ő pedig munkanélküli. 1951-ben sikerült a fehérvári építőipari vállalat egyik barakkjában irodai munkát kapnia, de nem sokáig tartott, mert jött a rendelet, hogy a vállalatnál 21 nem kádert fegyelmivel fizikai munkára kell kényszeríteni. Így kapott a negyvenkilós Piroska szeneslapátot a kezébe, amit alig bírt el. Az egyik szenes srác így szólt hozzá: – Tedd le azt a lapátot, majd igazolom, hogy elvégezted a feladatot! A lassan rendbe hozott lakást elvették a családtól, és az Úttörő utca 45.-ben egy kitelepített kulák lakásának egyik szobáját kapták meg. Piroska kékfestő szakmát tanult, és akként is dolgozott. Édesapja sofőr lett. A két tanult nyelvet nem feledte Kálmán Piroska, és 1961-ben idegenvezetőként levizsgázott, majd IBUSZ-csoportokkal bejárta a fél világot. Itt él közöttünk tele történetekkel, emlékekkel, amit egykori osztálytársnőjével, aki szintén 100 éves, beszélget meg telefonon. Én meg nem fogadom el a pogácsáját. Piroska néni, Isten éltesse sokáig, hisz száz esztendő nem a világ, jöjjön hát az a pogácsa!

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában