Egy pánsíp és eldőlt, Dél-Amerika Magyarországra költözik (videó)

Rajtam kívül még sokan emlékeznek a negyven évvel ezelőtti fehérvári belváros hangulatára, arra a városra, amelyről sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy zajos, a legkevésbé. Aztán egyszer csak a flaszteren – mert akkor még nem járólappal rakták ki a barokk utánzatú utcát, hiszen az Országalma körül buszok forogtak, és ott éktelenkedett a buszmegálló is – megjelent fél tucat talpig indián fiatalember, és fergeteges zenével ajándékozták meg az unalmas, vagy inkább lopva vigadó város járókelőit. Winnetou édes tején felnőtt nemzedék még komolyan elhitte, hogy az indiánok a mai napig (már mint akkor) harcosai a szabadságnak, és ennek megfelelően jelképei is. 1983-ban a szabadságot NDK-tól a bolgár tengerpartig mérték és azt is csak kiskanállal, hát csoda, hogy ittuk a vér indiánok fogalmunk se volt, milyen nyelven énekelt mámorító szabadságdalait? Sokan negyven évvel később tudják meg, hogy az egyik „indián” zenész itt született Székesfehérváron, és egy ajándék pánsípnak köszönhette, hogy hatalmas teret és időt futott be megalakított zenekara, a Los Andinos.

Tárnok Ákos alapítóval a szerkesztőségben beszélgettem a negyven évvel ezelőtt létrehozott Los Andinosról. Ákos világosan elmondta, hogy a név, azaz a Los Andinos annyit tesz, andokiak. Édesapja kisfiának vett egy pánsípot karácsonyi ajándék gyanánt, amire Ákos rácsodálkozva kérdezte, honnan való. Mikor megtudta, hogy Peru az őshazája, eldöntötte, nem nyugszik, amíg mindent meg nem ismer a hangszerről és a zenéről, amit képvisel. Fehérváron chilei menekültek éltek és dolgoztak páran, így Ákos megismerkedett Hugo Romero Navarróval, akinek megmutatta a pánsípot s ami abból kijött. Zenész barátaival faggatták Hugót, miféle zenét játszanak ezzel a szerszámmal. A chilei fiú mondta nekik, hogy amolyan Andok-zenéhez használják. Ákosék értetlenkedve álltak Hugo ajtajába, aki legyintett egyet, és behívta frissen született zenész barátait, és feltett nekik egy hanglemezt. A bolíviai Savia Andina zenekar bakelitje forgott, amikor Hugo megkérdezte: – Ilyenre gondoltok? – a kérdésre a válasz csak a csorgó nyál és egy csendes igen volt. Hugo Romero Navarrónak több sem kellett, leszaladt egy dobért, mert ehhez a zenéhez az is dukál. Megszületett a szerelem, az Andok-zene szerelme, mert ehhez nem kellett más, csak egy pánsíp, hogy belekezdjenek, egy lemez, hogy megszeressék és egy dob, hogy elinduljanak. Utóbbiba, már mint a dobba beleköltözött az iparosodó Székesfehérvár is. Ugyanis az Augusto Pinochet elől emigráló chileiek három helyen dolgoztak Fehérváron: Köfém, Videoton és Ikarus. Nos, a dobot is ennek megfelelően rakták össze: a hengere köfémes alumíniumból készült, a feszítő réz drótok a Videotonból származtak, és a bőr nem lehetett más, mint a jó öreg Ikarus üléshuzata. Így készült 1982 magasságában a fehérvári–chilei dob, ami persze kapott egy kis famintázatú tapétát is.

Ákosék a frissen összeszedett barátjukkal meglátogatták az egyik pesti zenész chileit, aktől Hugo elkért egy eredeti furulyát, hogy Ákosék használhassák azt. – Hugo! Ha te azt mondod, jó ha adom, akkor én adom. – mondta a fővárosba menekült chilei fickó, Juan Rojas, és már adta is a furulyát. Az örök érvényű pecsét megszületett, és néhány fehérvári fiatal Andok-zenét, vagy ahogy mi mondanánk andoki zenét kezdtek játszani. 1982-ben megalakult a Los Andinos.

Ők törték meg a csendet Fehérvár terein, utcáin, és ők hozták zavarba a rend akkori őreit Budapesten és több vidéki városban. A rendőrök zavara érthető volt, hiszen a kommunizmusban nincs kolduló zenész az utcán, mert mindenkinek éppen annyi jut, amennyire szüksége van, tehát nincs miért koldulni. Ám nem értették, miként lehet ilyen hangosan szembemenni a jól ismert dogmákkal. Egyik-másik rendőrnek eszébe sem jutott, hogy ezek a fiatalok egyszerűen csak zenélnek. Mint Ákos mesélte, a pesti Váci utca környékén zenéltek, amikor megjelent a járőr, és határozottan felszólította őket, hagyják el a területet, és ne zenéljenek. Egy turista fiatal ment a rendőrökhöz, és könyörögve csak annyit mondott: – Please! Please! De a keménykalaposok hajthatatlanok voltak. Bár az is igaz, gyakran látták a fehérvári indiánok, amikor egy-egy rendőrpár inkább befordult korábban egy mellékutcába, hogy ne kelljen rájuk szólniuk – még a távolból is látszott, ahogy csillog a szemük a zene hallatán. Az utcai szereplés több százéves velejárója a könyöradomány, de Ákos leginkább arra az idegen turistacsoportra emlékezik vissza, amelyiknek egyik tagja a hangszertartóba pénz helyett egy kis fiolát dobott. A hideg futkározott a fiatal zenészek hátán, miközben kétségbeesetten kapkodták tekintetüket körbe, nehogy valami hatóság lefülelje őket. Az adományozó a kérdő tekintetekre válaszolva ujjait a kézhajlat vénáján húzta végig. A zenészek egyike azonnal mondta, hogy tüntessék el, de izibe. Egy mellékzsebbe helyezték a fiolát, és megkönnyebbülve játszottak tovább. Mikor szünetet tartottak, nem bírtak a kíváncsiságnak ellenállni, és alaposan körülvették a drognak látszó kapszulát. Ákos forgatta a kezében a kőkemény cirill betűs „kábszert”, majd felnyitotta. A Váci utca is megtelt a fiolából kiáramló, émelyítő rózsaolaj illatától, ugyanis a turista csoport Bulgáriából jött.

A Los Andinos szép lassan fellépett kisebb színpadokon is – a legelső 1983-ban a Fejér megyei diáknapokon történt a Vörösmarty Színházban –, ám inkább az utcán imádták őket az emberek. 1988-ban jött az igazi, méreteiben is hatalmas nyilvánosság, az országos Ki mit tud?, melynek megyei, majd országos elődöntőiről, azok furcsa döntéseiről izgalmas részleteket árul el Tárnok Ákos alapító, amit az itteni filmben hallgathatnak meg.

Szóval a közönség szavazatával bejutottak az 1988-as Ki mit tud? döntőjébe, ahol az akkori idők egyik legnépszerűbb személyisége, a hét nyelven beszélő Antal Imre humorista, zenész, színész konferált fel enerváltságot színlelve: – Csoportos hangszeres muzsika következik, a Los Andinos együttes… – a konferanszié hangját ekkor hatalmas taps és kurjongatás szakította meg, majd Antal Imre így folytatta: – Első daluk bolíviai melódia, és ez a címe: Emlékek. A második dal címe Tinku. Ha jól tudom, ez magyarul annyit jelent, tinku – amit nevetés, majd fergeteges zene követett. A Los Andinos tagjai már az elődöntők során kiérdemelték az ország szeretetét, talán mert imádtak és tudtak zenélni, mert szerethetők voltak indián öltözetükkel, magyar szívükkel és mosolyukkal. A döntőben milliók nézték a fehérvári fiúkat, ahogy pánsípra tekernek egy egész országot. A nézőtérről vastaps kísérte végig dalukat, és ők mindenféle koreográfia nélkül csak zenéltek, puszta élvezetből. A szakmai zsűri döntése alapján egy citerazenekar nyerte meg a döntőt. Az eredményhirdetést füttykoncert kísért, az operatőrök, felvilágosítók dühösen csapkodtak, a zenekarnak pedig ugrani látszott a fődíj, egy egyiptomi utazás. Ekkor előállt Antal Imre, a Ki mit tud? műsorvezetője, és közönségszavazást kért a fődíj elnyeréséért. De nem ám úgy, mint a mai világban, levelezőlapot kellett vásárolni minden szavazathoz és azt postán feladni. Ákosék trükközni szerettek volna a felvásárlással, de Székesfehérváron órák alatt elfogytak a levelezőlapok. Mint kiderült a trükközést más zenekarok is bevállalták, és vásárolták országszerte maguknak a levelezőlapokat, ám a nép eszén senki nem tudott kifogni, 40 ezernél több szavazatot kapott a Los Andinos, és még a második helyezettet is 14 ezer képeslapszavazattal hagyta el. Ez volt az a pillanat, amikor Magyarországon mindenki megismerte a Los Andinos nevű fehérvári együttest.

A fődíj befutott, de az igazi mégiscsak az Andok lenne. Az Andok legnagyobb országa Peru volt, de akkoriban egy kommunista mozgalom irtotta szó szerint az embereket; előbb lőttek, aztán kérdeztek. Ezért Ákos Ecuador magyarországi nagykövetét, Galo Rivadeneirát kereste meg 1989-ben, aki nagy boldogsággal fogadta, és megköszönte, hogy a Los Andinos hazája zenéjét megismertette a magyarokkal. Minden segítséget megadott a fiúknak, hogy kijussanak Ecuadorba, sőt 400 dollárt adott nekik, ami akkor hatalmas pénz volt. Eleve egy ember 50 dollárnál többet nem is vihetett ki az országból. A nagykövet ezen úgy segített, hogy bezárta egy borítékba a pénzt, megcímzett valakit Ecuadorba, és Tárnok Ákost jelölte meg személyes futárként. Így a rengeteg ecuadori segítségen túl anyagilag is hozzájárult a Los Andinos dél-amerikai útjához. Egy későbbi tanulmányútján az együttes Quitóban a Nyitott Művelődési Ház rendezvényen a sok fellépő között az egyik szerencsés volt. Rézbőrűek fogadták a bandát, és fásult ábrázattal várták, mit adnak elő a sápadt arcú testvérek, akiket úgy konferáltak fel: „andoki zenét játszanak, de csak lélekben andokiak”. Az első téma kisgitáros lejátszása után tapsot kapott Ákos, akár egy dzsesszkoncerten. Ekkor a zene fokozására belépett a zenekar, amit újabb taps fogadott. Majd megszólalt a dal, ám nem a hódítok spanyol nyelvén, hanem kecsua nyelven! Az indiánok magukból kikelve sikítottak fel, s kerekedett olyan népünnepély, amit Ecuadorban már nagyon régen nem láttak. „Az Isten tudja hol van Magyarországról idejönnek fehér emberek, és a mi zenénket játsszák, a mi nyelvünkön énekelnek, ez hihetetlen!” – mondták az indiánok, akik egy életre szívükbe zárták a mi srácainkat, a fehérvári Los Andinost.

Hallgassák meg Ákost és a Los Andinost a mellékelt filmen! És ünnepeljék a zenekarral május 19-én 19 órai kezdettel a székesfehérvári Szent István Művelődési Házban a 40 éves Los Andinost! Természetesen Hugo is ott lesz.