Kutyafuttában egy hűséges társról

A ’80-as évek elején Londonból Münchenbe költöztem. Nem sokkal később levelet kaptam fehérvári nagybátyámtól, Tibor bácsitól, hogy egy konferenciára Münchenbe jön, és szeretne találkozni velem.

Mondta, hogy majd Münchenből felhív. Ajánlottam, hogy lakjon nálunk. Mivel a delegáció tagjai egy szállóban laknak, nem lehet – mondta. Javasoltam, hogy találkozzunk náluk. Azt kérte, hogy inkább a szállótól nem messze találkozzunk. Nagybátyámat jó volt látni, kevésbé, hogy majdnem teljesen megőszült. Izgató volt átvenni a felesége, Tilda néni által sütött ropogós rétest. Nem lehetett nem észrevenni, ahogy Tibor bácsi állandóan forog, körülnéz. – Mitől fél, Tibor bácsi? Magának egy őrző-védő kutya kellene – javasoltam. Ez a kijelentésem meghatározta további beszélgetésünk témáját: a kutyákat, de minden ajtónyitásra felkapva fejét hozzátette: – Téged itt Münchenben ávósok figyelnek! (ÁVÓ=Álamrendőrség Államvédelmi Osztálya, amely a legvadabb diktatúrában, 1948-tól 1956-ig működött, de még évtizedekig rettegésben tartotta az embereket – a szerkesztő)

Kutyákról kezdtünk beszélni. Időszerű volt, mert Tibor bácsiék világgyőztes vizslájának akkor született nyolc kölyke. Elmondtam, hogy nekem is a vizsla a kedvenc kutyafajtám, de még nem volt kutyám. Néhány héttel később, amikor az irodából hazaértem, szürrealista látvány fogadott a kertben. Három gyönyörű kis vizsla és egy velük egyidős kuvasz köszöntött. Tibor bácsi egymástól függetlenül több barátját is megkérte, hogy hozzanak egy-egy kiskutyát nekem, remélve, hogy az egyik megérkezik. Négyen, Szimat és testvérei mind megérkeztek. Amint kis csapatommal a konyhába léptem, hogy kitaláljam, mit lehet ilyen kis kutyáknak adni, langyos tejbe aprított kenyeret tálaltam nekik egy mély tepsibe. Ebbe mind beleálltak és úgy szippantották fel az uzsonnát. Amíg én leültem és kidolgoztam, hol lakjanak és mit egyenek új, kis családtagjaim, boldogan tették fejüket a lábfejemre, és jóllakottan elaludtak.

Hamar kiderült, hogy négy kutyus túl sok, és el kell búcsúznom legalább kettőtől közülük. Nyilvánvaló volt, hogy Teddy, a kuvasz marad és a három vizsla közül kell kiválasztanom a legjobbat. Tél volt, nagy hóval. A gyerekeket húzni a négy kutyust befogtam egy szánkóba. Elől a 3 vizsla voltak a motor, hátul a kuvasz a fék. Különféle játékokat, teszteket találtam ki, és mindegyiket magasan Szimat nyerte. Szomorú volt elköszönni a másik kettőtől.

Teddy és Szimat a nyárra óriássá nőtt. Két lábra állva a kuvasz két méternél is magasabb volt. Amikor érezték, hogy már várható vagyok, vagy meghallották kocsim zaját, már a kapuban ágaskodva vártak. A kapu egyik oldalán hatalmas fa árnyékában álltak a kutyusok. A közeledő gyalogosok nem vették észre, amíg közvetlenül melléjük érve Teddy el nem vakkantotta magát. A gyalogos rémülten pattant az úttestre vagy rohanni kezdett.

Teddy kint a kertben volt egész évben, estére a garázsba vonult kényelmes kutyaházába. Télen Szimat a lakásban volt. Reggel, amint becsukódott a bejárati ajtó mögöttünk, vagy a székemben vagy az ágyamban helyezkedett el. Időnként maga mellé gyűjtött egy könyvet is. Átrágta magát a legnehezebb biokémia teszt könyveken is. Jutalomfalatként a papucsaimat rágcsálta. Eleinte nehéz volt megfejteni, hogy amikor reggel senki nem nézett TV-t, hogy volt, hogy délutánra a készülék mindig be volt kapcsolva? Magához vette a kapcsolót is. Az útleírásokat kedvelte. Hazaérkezésünkkor laposakat nézve csúszott le az ágyról.

Amikor kocsival valahova mentünk a hátsóülések közé állt és fejét a hónom alá fúrta, amíg csak meg nem érkeztünk. Felfedeztem, hogy Münchenben van egy szerb hentes, aki remek disznótorosokat készít. Annyira népszerű volt, hogy telefonon jó pár nappal korábban kellett megrendelni, amit venni akart az ember. Mivel jó messzire volt a mészárszéke munkahelyemtől és lakásomtól is, mindenből sokat rendeltem. A bevásárlás után Szimatot a kocsiban hagytam, mert még be kellett ugranom egy irodába. Mindig nagyon szófogadó volt. Szóltam neki, hogy nem szabad a finomságokhoz nyúlni. Amikorra visszaértem, láttam, hogy nem tudott ellenállni. Mindent felfalt. Gyorsan elvittem sétálni. Időben, mert rosszul lett. Ekkor tanulta meg: jóból is megárt a sok.

Házunk kertjébe nagy teraszt építettünk. Egyik kollégámtól hallottam, hogy mintegy 200 kilométernyire a bajor fővárostól van egy tárna, ahol lapos kőlemezek vannak, és az ember ingyen annyit vihet, amennyit akar. Kibéreltem egy kis buszt, és megkértem az egyik barátomat, hogy jöjjön segíteni. A probléma az volt, hogy barátom gyűlölte a kutyákat, ezért Szimat nem utazhatott velünk a vezető fülkébe, hátra kellett tennem az utastérbe. Amikor mintegy két órával később megérkeztünk a bányához, amint levezettünk arra a szintre, ahonnan a lapokat vihette az ember, hátra mentem Szimatért. Az ajtót nyitva találtam. Nyilvánvalóan valahol, amikor hirtelen gyorsítottam, kinyílt az ajtó, és Szimat kiesett vagy kiugrott. Végig gondoltam, hol volt az a pont, ahol hirtelen gyorsítottam. Másnap a családommal visszamentünk arra a környékre, ahol ez történhetett, és fákra, villanyoszlopokra Szimat fényképével és a telefonszámommal felhívásokat tettünk fel. Másnap több hívás is érkezett. Az egyik hívó azt mondta, hogy a kutya a plakát alatt ül, egy másik azt, hogy harmadik napja látja, hogy a kutya a poszter körüli nagy területen rohangászik, de nem lehet megfogni. Kocsiba ültünk, azt remélve, hogy csak idő kérdése, és Szimat fel fog tűnni. Ez pár óra múlva meg is történt, de én olyan izgatott lettem, hogy képtelen voltam fütyülni, csak üvöltöttem: Szimat! A kutya megperdült, és több méterről repült a karjaimba. Amikor hazaértünk, együtt álltunk be a zuhany alá. A fekete Szimat visszanyerte eredeti, gyönyörű zsemlemorzsa színét.

Eddig nyolc vizslám volt. Mindegyik különleges, hűségesen szerető társam. Szimattal annyira közeli volt a kapcsolatunk, hogy még abba a templomba is magammal vittem, ahova jártunk. A hátsó sorba ültünk. Szerencsére a mise alatt nem énekelt.