Négyet ezerért – potom pénz! – A sárbogárdi piacon jártunk

A hatóság már a bejáratnál utamat állja. (Még ha kifelé tennék ugyanezt?) A rendőrök és a „navosok” éppen úgy gördültek be az autójukkal, hogy juszt se tudok a parkolóba beállni. Aztán persze portyára indulnak, a hírlánc még a gondolatnál is sebesebb: „Itt vannak a jagellók meg a fináncok!”

Az országos kirakodóvásár vagy hat éve költözött át Sárszentmiklósról, az alapi út mellől az Ifjúsági parkba. Havonta egyszer nyitja ki kapuit, általában az adott hónap idusa körül, de mindig a fizetésnapot követően.

Megfordultam már itt fogathajtó-viadalon és tuningfesztiválon, pörköltfőző versenyen és koncerten, speciel kirakodó vásáron még nem, valahogyan az ős vásártér többször magába szippantott.

– Hol vannak a lomisok? – firtatom polgárőr ismerősömtől, akinek mindenütt ott van a szeme. – Sehol egy hetvenes évekbeli világvevő rádió vagy egy lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökkutya?

– Ne is keresd őket – érti el tréfámat –, ez már konszolidált piac. De ha mindenképpen arra van gusztusod, van otthon egy leharcolt Szokol rádióm, és a szomszéd utcából az elébb erre tévedt egy fekete macska is – mormogja félhangosan az orra alatt emberem.

– Kölyökmackó helyett meg kiváló mackónadrágokat nézhetsz ott oldalt…

Szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack – jut eszembe Benedek Elek meséje, bár ezekből most csak a kiváló szabolcsi Idared és Jonagold alma integet felém. Jobban mondva nem is az alma, hanem a gazdája, Kovács Csaba.

– Melyik újságtól jöttél? – szegezi nekem kapásból a kérdést. – Ennyire látszik rajtam? – kérdezek vissza. – Mi az, hogy… – kacsint hamiskásan, de aztán megkönyörül rajtam: – Az előbb kifigyeltem, hogy a mézeseknél szerkesztő uramnak tituláltak.

Csaba úr és párja Nyírpazonyból jön a szezonban a Mezőföldre. Fölpakolják a kocsit, aztán irány a Dunántúl. Bogárdon kvártélyozták be magukat ismerősöknél, csütörtökön és pénteken a környéket járták, szombaton itt vannak, és majd csak másnap indulnak haza.

Az árujuk magáért beszél, viszik is a népek, kilója csak kétszáz, nagyok, üdék, pirosak. Amint megtudom tőle: édesapja már harminc évvel ezelőtt is Bogárdra hozta az almát. Ő vette át a stafétát: ott keleten nem vesztegetik el fillérekért. Fiuk révén már a harmadik generáció vette nyakába az országot, itt van velük ő is.

Erre-arra bolyongok a vásárban, néhol ismerősök köszönnek rám. Van itt minden, mint a búcsúban! Ruhanemű, lábbeli, szőnyeg, étkezőasztal.

Kalap és baseballsapka. Háztartási eszköz és műszaki cikk garmadával. Kompresszor és ütvefúró, villanymotor, még háromfázisú is. Egy pillanatra ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy vegyek egy pofás akkus fúrócsavarozót, de aztán eszembe jut, a másikat sem használtam már vagy fél éve.

A cipőpróba nem egyszerű, az ifjú hölgy fél lábon egyensúlyoz a fűben. – Jó lesz, vagy mutassak másikat? – tüsténkedik a cipőárus, a magyar Al Bundy. A dzsekiknél eléggé határozatlannak tűnik a házaspár. – Anyukám, ez vagy jól lesz, vagy nem, többet nem próbálok! – áll aztán a sarkára az ősz szakállas férfiú.

A fruska a cukorkásstand előtt terelgeti öccsét. Nyalókát keresne a lurkó, de nem mentolosat… Szaporodnak a kézben a szatyrok, a lengyel piacon edződött szaki még visszalép a flexkorongért. – Zöldséget és hagymát is vigyünk anyádnak? – firtatja csemetéitől az apuka.

Mennyei illatok szállnak a pecsenyés és sült kolbászos felől, puha kenyér dukál hozzá, a műanyag vödörből meg előbukkan az erőteljes cseresznyepaprika. Aki az ebédet és az uzsonnát egyben szeretné letudni, az óriásburgerrel nem csalatkozik. November 17-én újra jövünk?