Fejér évfordulós emlékei

Végig a tintaúton, pirosan és kéken

Különös ismertető jellel bíró szakemberekről írt hatvan évvel ezelőtt ezen a napon a Fejér Megyei Hírlap. Akkor még becsülete volt tollnak és tintának. A két keze csupa tinta. Nem úgy, mint az írással foglalkozó embereké, akiknek két ujjuk a mártogatástól kékszínűvé változik, hanem a kék, zöld és pirosszínű tinta mélyen beleszívódott a bőr ráncaiba, repedéseibe. A tintáskezű emberrel a Víz- és Fűtésszerelő KTSZ háztartási gépjavító műhelyében találkoztam, éppen egy beteg tollat szedett szét ízeire, s ezzel már azt hiszem be is mutattam Szabó Gyulát— a töltőtollak, golyóstollak orvosát, aki innen-onnan húsz esztendeje foglalkozik ezzel a mesterséggel, mostanában pedig „főfoglalkozásszerűen” — hiszen a ktsz-ben ez az ő reszortja. — Sok tollat rontunk el? — teszem fel a szakmába vágó kérdést. — Elég sokat, — az utóbbi években pedig különösen gyorsan emelkedik a javítandó tollak száma. Az elmúlt esztendőben például közel tízezer tollat javítottam meg. Rövid számítást végzünk: húsz esztendő alatt legalább százötvenezer tollnak adta vissza „egészségét” — a tintáskezű ember. Egymás végébe rakva gyalogútnak is hosszú lenne.

Egy atyai szív hasadt az utcán

Harminc évvel ezelőtt is aktuális kérdés volt március 22-én, hogy Rabok legyünk...? A cikk így kezdődött:

Barátom több szempontból is igen figyelemreméltó, tizenhat éves leánya gimnáziumba jár. Ezzel még nem lenne semmi baj, csak...

A boldogtalan atya egy drámai napon mit sem sejtve közlekedett gyalogszerrel a szóbanforgó gimnázium előtt. Délidőre járt éppen, az utcán csúcsforgalom. Egyszercsak kivágódott a gimnázium egyik harmadik emeleti ablaka, és egy átható leányhang, az ő leányának hangja hasított át a levegőn: —Apa! Vigyél el innen!! Nem szeretek itt lenni!!!