Mint aki meg akarná állítani a Napot

Az ország csaknem összes szerkesztőségéhez tartozott egy-egy vendéglátóhely. Kocsmákban, kávézókban, éttermekben őrizték az újságírók – ha írásaik minőségeiben már nem is annyira, de életmódjukban azért még valamennyire – Krúdy Gyula stílusának hagyományait. Mi székesfehérváriak legalább húsz évig a Tisztiklubba jártunk, ahová egyébként eleinte csak külön engedéllyel lehetett belépni, de a pártlaptól érkezőket – a Cseh Tamást éneklő lázadókat is – beengedték. Voltak botrányok: fogasról levert szovjet tiszti sapkák, nem egészen színjózan beszólások, hasonlók. Éppen leszereltem, gyakornoki állást kaptam és a disszidálást terveztem, miközben pénztelenül is sokat nevettünk. Átéltem egy ma már csak az emlékekben élő vidéki hírlapírói lét minden vidám és keserű pillanatát. Talán megírom egyszer a sok sztorit – sajtótörténeti (kor)dokumentum lenne.

Társaságunk ismert lett, mint ahogyan mi is tudtuk, ki az, aki a szomszéd asztalnál ül és hallgatózik. A többség azonban nem ilyen volt. Gyakran beszállt közénk snóblizni Pista, a finánc, barátunk a vám- és pénzügyőrségtől. Ő mesélte el azt a történetet, ami minap eszembe jutott. Nekik időnként ellenőrizniük kellett a falusi pálinkafőzdéket, ahol olyankor istenként fogadták a nagy finánc főnököt és kollégáit, akik nem utasították vissza, ha megkínálták őket a stampedlis pohárral. Feliratozott autó, egyenruha: bátran elindultak vissza, Fehérvár felé. Szépen gurult a fekete rendszámos állami Zsiguli, amikor – láss csodát! – kiállt eléjük egy fiatal rendőr, és leintette a gyanúsan imbolygó járművet. Az ágrólszakadt körzeti megbízott naiv lélekkel megigazította magán a derékszíjat és elővette a szondát – ám a pénzügyőrség öreg főnöke le sem állította a motort. Lassan letekerte az ajtón az ablakot, résnyire húzta véreres szemeit, aztán, mint egy sebzett oroszlán, rámordult a riadt rendőrre, aki akkorra már nagyon megbánta az ötletet, aminek hatására kék egyenruhát húzott.

– Mi az, fiam?! Te meg akarod állítani a Napot???

Ez a jelenet jutott eszembe erről a Poloska vagy Pszicho Petiről, akinek – miközben felkavarta az állóvizet a magyarországi ellenzék szánalmas tócsájában – talán csak egyetlen jó cselekedete volt eddigi kipárnázott életében. Mégpedig az, hogy a jelek szerint hazavágta és reményeink szerint politikai süllyesztőbe helyezte a hazaárulóknak azt a gyülekezetét, amelyik Momentumnak nevezi magát. Szerintem Gyurcsány Fletó lesz az, aki rövidesen ugyanazt kérdezi majd italtól felgőzölten ettől a kiskakastól, akit hozzá hasonlóan csak az Orbán gyűlölet tart meg a cipőjében, mint amit az öreg finánc kérdezett Kádár rendőrétől: „Fiam, te meg akarod állítani a Napot?” Aztán jön ő. Mi pedig hátradőlve, ha nem is nagyon nyugodtan, ismét végig nézzük majd ezt a kis háborút, olyat, amilyet a másik zseni, Márki-Zay esetében már láttunk. Bízva egy stabil értékrendben, a hagyományokban, a keresztény hit alapvetéseiben, a jó emberek társaságában. Nézzük őket igényes szállodatulajdonosként, mint akinek ismét poloska tűnt fel az ágyneműjében.