A Vörösmarty Színház igazgatójának emlékdarabkái Törőcsik Mariról

Én ismerem magát, jöjjön Győrbe!

1979 kora tavasza van. Állok a pécsi színház titkárságán, fülemen a kagyló, idegességemben izzad a tenyerem. Várom, hogy kapcsolják Törőcsik Marit. Az imént rohant le valaki értem a klubba, hogy jöjjön gyorsan, Győrből hívja magát a Törőcsik művésznő, lihegte a küldönc. Engem? Életemben nem találkoztam vele. Épp, hogy elvégeztem a rendező szakot, két rendezésem volt idáig, mit akarhat tőlem? – Én ismerem magát! – mondja kedvesen a vonal túlsó oldalán. –Láttam a Xantusz filmjében, a Wertherben, nekem ennyi elég magáról. Jöjjön hozzám Győrbe, legyen a színház művészeti vezetője! – és gyorsan lediktál még néhány praktikumot, hol és mikor találkozhatunk, hogy megbeszéljük a részleteket. Döbbenten tettem le a kagylót. A bennem eluralkodó öröm és zavar csak később tisztult bizonyossággá: ott, abban a percben fordult meg az életem. Mit látott bennem? Honnan volt benne ez a merészség, hogy higgyen valakiben, akit csak egy filmszerepben látott? Sose mertem megkérdezni tőle, de a választ később meghozták azok az évek, amikor közel kerültünk és bepillanthattam csodálatos lényének függönye mögé.

Ami a legfontosabb az életben

1981 eleje, Győr, a színészház. Bán Jani lakása. Ott van mindenki, akit Győrbe hoztam. A „Szikora bandája” – ahogy a ránk féltékeny ottani társulat nemes egyszerűséggel minket elnevezett. Ott vannak persze a fiatal balettcsirkék is, köztük a Ladányi Andrea. Most szerződtek a Markóhoz. Mindennapos eleven kísértés a férfiaknak. De ez az este most a Mariról szól, mert az ő születésnapját ünnepeljük. A fiatal színészek körbezsongják, szerepekről, helyzetekről nyúzzák. – És akkor ott Cannes-ban mi volt? És a többi.

Ő meg válaszolgat, nosztalgiázik türelmesen. A végén egy nagyon hülye kérdéssel én is ráteszek egy lapáttal: – Mari! Melyik az a szerep, amit még szeretne eljátszani? Csönd lesz. Ő is hallgat egy darabig, aztán felém fordul, és nagyon csendesen mondja: – János. Én minden szerepet eljátszottam, amit szerettem volna. Én minden férfit megkaptam, akit szerettem volna. És most már csak egy dolog érdekel. Hogy találkozzak valakivel, aki hat rám. Rendező vagy színész, mindegy. Csak érezzem, hogy hat rám. Hogy melyik darabban, melyik szerepben, mindegy. Nekem már ez a legfontosabb az életben.

Egy idős parasztasszony jelmezében

Érdekes, ezen a képen is tavasz van! 1986, Egerben. Különleges vendéget várok: Törőcsik Mari édesanyját! Kivételezettnek érzem magam. A színésznőt a fél világ ismeri, na de az édesanyját? A színházban rendeztem a Csongor és Tündét, Mari hívott: – János drága, az én édesanyámnak, mióta eljátszottam a Tündét, a Csongor a kedvence és annyi jót hallottam a maga egri Csongorjáról! Ugye segít neki és beülteti az édesanyámat? Így nevezte? Édesanyám vagy csak édes? Ezt nem tudom felidézni. Az irodámban elém toppanó nénit azonban igen. Nem kellett bemutatni, rögtön tudtam, hogy ő az, hiszen a Mari lépett be egy idős parasztasszony jelmezébe bújva. Mintha gyerekkorom mesekönyvéből toppant volna elém törékeny fekete alakja. Ősz haját szép kontyba fonta, a ráncok csak finoman voltak képesek behinteni kortalan, sima bőrét. És emlékszem, folyton mosolygott. Nem tudtam eldönteni: zavarát leplezi vagy természetéből fakad ez a csöndes derű. Mert halkan beszélt, úgy ült le a székre és úgy ment ki a szobából, mint aki folyton elnézést kér, hogy nem akar zavarni. Miközben néztem őt, nem tudtam elhessegetni a gondolatot: vajon ilyen lesz majd a Mari is, ha megöregszik? Nem hittem, hogy ez valaha megtörténhet.

Tudja, hogy a Schwajda milyen!

Szolnok, 2004 tele. Ötven éves a Szigligeti Színház. Összejön mindenki egy estére, akinek valaha fontos volt ez a hely. Eljön a Garas is, nagybeteg az látszik, de itt van. Mari támogatja. Schwajdát hiába várjuk, pedig Marit már egy hete nyaggattam, hogy hívja, de hiába. Schwajda dacos, konok és magányos.

– Jaj János, tudja, hogy a Schwajda milyen! – mentegetőzik, miközben átadom neki az ajándékomat. – Tudom, és azt is, hogy maga mit szeret. – Egy üveg Martell konyak van a dísz­dobozban. Nem tartogatja, kinyitjuk, iszunk, aztán irány vissza a büfé és jönnek a sztorik meg a röhögés hajnalig. Ekkor kísérem ki Marit a művészbejárón, a szemközti Tisza Szállóban lakik. Csípős szürke a reggel. A konyakos üveg alján még lötyög valami. – Ne hagyja itt… – nyújtom felé, de nem kell neki. – Elég volt, igya meg maga. Elfáradt, látom rajta. Megöleljük egymást. Szeretném neki megköszönni a …mit is? Látja, hogy küszködök, kurtán fölnevet, meglegyinti az arcomat. – Nem kell. Hagyja! – és elmegy.

Nézem, ahogy a szálló bezárt kapujában megáll, csenget és vár. Visszafordul, látja hogy nézem, integet. Azért ez a nő nagyon tud inni, nyugtázom magamban. És a portánál fölhajtom, ami az üvegben még maradt.

Jól vagyok, csak hamar elfáradok

2012. Székesfehérvár. A Diófa vendéglőben. Meghívtuk Bitskeyt és Törőcsiket az újjáépített Vörösmarty Színház első előadásának Csongor és Tündéjére. Nagy, lelkes tömeg várta őket, jó volt látni mennyire boldogok. Az esti beszélgetés előtt ebédelni vittem őket. Amikor a kocsiból kiszálltunk, Mari belém karolt. Rég nem találkoztunk. Tudtam, hogy nagy betegségből állt újra talpra, vigyáztam, nehogy kiolvassa fürkésző tekintetemből, hogy vajon talpra állt-e egészen? De Marit nem lehet becsapni. – Jól vagyok, nincs semmi baj. Csak tudja, hamar elfáradok – és erősen szorította a karom. Aztán pincérek rajzottak körül minket, Mari mint királynő vonult, rendelt, Bitskeyn csipkelődött, hagyta hogy fotózzák, kivirult és fényes lett, mint a színésznők, amikor érzik, hogy figyelik. Éhes volt, alig várta, hogy hozzák az ételt. A levesnél még nem volt semmi baj. A második fogásnál ugyanazt rendeltük. Vadhús, egészben sütve. Bitskey és én tüstént nekiláttunk, de Mari nem nyúlt az ételhez. Valamiről beszélni kezdett, mintha valami fontos közlendője volna, és amiatt vár az evéssel. Aztán egészen közel hajolt hozzám: – János, fölvágná ezt nekem? Kis darabokra, hogy a villával ehessem. Nem látszik, de az egyik kezemet nem tudom mozgatni.

Fölvágtam persze, ahogy anyám nekem is fölvágta gyerekkoromban. Apró katonákra, mert úgy szerettem. Nem volt ebben semmi különös. Jóízűen megette, még nagyokat is nevettünk, aztán visszarobogtunk a színházba, ahol várta a közönség. Ahol Tünde, a törékeny, légies jelenség arról az 1962-es estéről mesélt nekünk, amikor Cannesban hiába hevert a lába előtt a fél világ, ő repülőre ült, Budapesten várta a taxi, levitte Fehérvárra, ott, az újjáépített színház színpadán fölment a függöny, ő pedig Tündeként úgy játszotta végig az estét, hogy nem érzékelt már semmit a valóságból, nem tudta hol van, mit cselekszik, csak a szerepben lebegett…

– Ez volt életem legfantasztikusabb színészi élménye – búcsúzott. A közönség meg nem akarta elengedni őt, tapsoltak, tapsoltak hátha marad még. Ekkor láttam őt utoljára.