Haynau vérbíráival szálltak szembe a lepsényi nemzetőrök és a falu

Minden év szeptember 29-éje a Nemzetőrség ünnepe. Lepsényben ez az ünnep inkább a megemlékezésé, a 123 lepsényi és mezőszentgyörgyi nemzetőrökről, tetteikről. Talán vannak olyanok, akik nem ismerik cselekedetüket, ami még abban az időben is felkavaró volt. Olyannyira, hogy még a hazában is híre ment. Kossuth 1848. november 30-án megjelent számában maga Hofman István lepsényi postamester írja meg a történteket, majdhogynem pillanatról-pillanatra, ahogyan ő megélte.

Elbeszélése szerint éppen a szőlőből igyekezett haza, amikor a postakocsisa lépett elé azzal, hogy Székesfehérvárról Lepsénybe hozott 3 embert és egy bőrzsákot. Tovább kellett volna szállítani az embereket Siófokra, de a lepsényi vendéglő előtt egy csapat nemzetőr a három férfit megölte. Majd a nemzetőrök a fehérvári postás kocsiján kivitték a hullákat a faluból. Az embereknél talált két stafétát és a bőrzsákot a nemzetőrök hadnagya a postára visszavitte. A postamester a zsákot és a stafétákat is tovább küldte Siófokra, ahogy azt eredetileg is kellett volna. Nem volt más választása. Féltette a saját és a falu életét is. Elmondásából az is kiderül, hogy Jellasics néhány nappal korábban még a háza mellett, Lepsényben táboroztatta seregét és miután Fehérvár felé elvonult, egy kisebb csapatot még ott hagyott. Minden irányból fenyegették a falut a horvát bán emberei. 

A három horvát futár eltűnése nem maradt titokban. De a sorsuk igen. Senki sem tudja pontosan, hogy hová temették őket, csak annyit, hogy a Lepsény és Mezőszentgyörgy között elterülő rét valamelyik részére. 

Hiába vizsgálták a nemzetőrök ügyeit Haynau vérbírái, hiába fenyegették meg az egykori lakosokat büntetéssel, börtönnel, halállal, veréssel, nem árulták el a horvát katonák nyughelyét. Összetartottak, mert ezt követelte a haza, a család, a szülőföld, és ezt kérte Kossuth Lajos!

Borsos György ünnepi beszédében megemlékezett a 123 lepsényi nemzetőrről, a pákozdi csatáról, illetve a Nemzetőr Emlékműről. Beszédében kiemelte, hogy 123 lepsényi férfi esküdött fel a magyar zászlóra, a haza védelmére. Tudták, hogy lehet, elesnek egy csatában, vagy örökre nyomorékok maradnak. De azt is tudták, hogy ez a minimum, amit Magyarországért meg kell tenni. Meg kellett tenniük, mert ezt sugallta a lelkükbe kódolt ezeréves virtus, a hazaszeretet, és ezt kérte tőlük Kossuth apánk.

– 123-an voltak, de szerencsére mindegyik lepsényi nemzetőrnek ismerjük a nevét, tudjuk azonosítani őket. Csak nézzünk körül most! Nagy a valószínűsége annak, hogy a most jelenlévő ünneplők felmenői között szép számmal találnánk egykori 1848-as nemzetőröket. Az ő tettük csak egy porszem volt a vérzivataros magyar történelemben, de számunkra, lepsényiek számára, hősök voltak. Olyanok voltak, mint akik a világ legnagyobb ütközetét vívták volna meg győzedelmesen! 174 évvel ezelőtt összetartottak az egykori lepsényi és mezőszentgyörgyi nemzetőrök.

A 4. évfolyam tanulói zenés- irodalmi összeállítással készültek az alkalomra, amit Gabrieli-Kiss József zenei kísérettel színesített. A gyerekek előadása után az Esthajnal Nyugdíjas Klub Énekkara a Cirbolya Citerazenekarral közösen 1848-as dalokat adott elő.