Berecz András Pákozdon: látja az Úristen mosolyát

– Milyen előadással érkezik Pákozdra, mit hallhatunk, láthatunk majd?  

– Fogalmam sincs, igazán mondom, nem tudom. Ezt akkor döntöm el, amikor felmegyek a színpadra és még akkor se leszek benne egészen biztos. Legkedvesebb kollégám a bizonytalanság, azt szoktam mindig magammal vinni, hogy meg ne unjam magam. A rögtönzés a rendező elvem, abban érzem jól magam. Azt se tudom, milyen címet adtunk az estnek. Vidám, tréfás és elgondolkodtató meséket és dalokat szeretnék megmutatni, ebben biztos vagyok, de hogy éppen melyiket, az majd ott derül ki.    

– Vannak emlékei a Velencei-tó partjának vidékéről?

– Sajnos nem annyi, mint a Balatonról, pedig nagyon érdekel. Hátha most sikerül korábban megérkeznem, és felveszek magamra valamilyen élményt. Nem bánnám. Tavaly szoktam rá, hogy februárban már a Dunában fürödjek, és egy pancsolás a Velencei-tóban már egy igazi élmény lenne.  

– Igaz, hogy többször letartóztatták?

– Hála Istennek, hogy letartóztattak, én a román milíciának sokat köszönhetek. Akkor fiatalon úgy éreztem, hogy ha ezt a tevékenységet annyira féltik tőlem, hát akkor arra nekem még nagyobb szükségem van. Ez pedagógiai szempontból nagyszerű taktika, és ezt megkaptam ajándékba. Nem vertek meg, de úgy nyolc órán át kihallgattak, igazából olyan semmirevaló beszélgetések voltak ezek. A végén még le is ráztam azt az embert a bákói postánál, akit rám állítottak. Az idő ezt már szépítette. Úgy ment nekünk a népdalgyűjtés, hogy viseltes zokniban, penészes törölközőben vittük át a határon a kazettákat, hogy ne vegyék azokat el. Ceausescu alatt a határőröknek olyan antennája volt, hogy rám néztek, a bajuszomra, és látták, hogy ez amolyan táncházas forma, ez népzenét csinál. Abban az időben a zene román állami tulajdonnak számított, amit nem lehetett kivinni az országból. Ezzel az ürüggyel alázták meg az embereket, leckét adtak és azt kérdezték: te mi a fenének mész a magyarok közé?  

– Dél-Afrikától Kanadáig sokfelé járt a világban. Miként lehet angol nyelven visszaadni azt a csodát, ami a mi nyelvünk, a magyar mese és a magyar népdal?

– Johannesburgban magyaroknak mondtam mesét, mert ott nagyon sok magyar él. Torontóban magyaroknak és idegeneknek egyaránt, aztán Párizsban idegeneknek, és több alkalommal Tallinnban, Észtországban is felléptem. Rendszeresen visszajártam oda nemzetközi mesemondókra, de más helyekre, például Rómába is elutaztam, ezt most nem sorolom. Ha az ember előadás előtt összefog a tolmáccsal, és részletesen megbeszéljük, hogy mi mit jelent, akkor csodát lehet teremteni. Nagyon jó érzés a magyar népmesének, a tréfás magyar észjárásnak becsületet vívni ki mások előtt, mert a magyar kultúráról, a magyar népről és a magyar történelemről rengeteg hamis hír kering a világban. Diplomácia, szinte kötelesség, hogy ami szépünk van, azt osszuk meg másokkal. Előadás közben nem lehet azzal húzni az időt, hogy azon gondolkodom, vajon le lehet-e mindent fordítani, mert az persze tudható, hogy teljesen nem lehet. A nagyon jó mesének és a nagyon szép nőnek az árnyéka is nagyon szép, csak az óriás lába nyoma hatalmas a hóban. Ha csak egy töredékrészét megmutatom ennek, és az embereken látszik, hogy gyönyörködnek és boldogok: hát mi kell még?  

– Mit szól ahhoz, hogy a mesét Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban is egyre inkább arra használják, hogy a gender-ideológiát, az LMBTQ közösségeket népszerűsítsék a gyerekek körében?  

– Hallottam erről, de én nem találkoztam eddig ilyesmivel. Aki mesemondót ismerek, skótot, görögöt, másokat, ők ilyennel nem foglalkoznak. Elutasítom, amikor divatos ideológiák, demagógiák kiszolgálására használják a mesét, mert nagyon szeretem annak tisztaságát, eredetiségét, és ez nem őrzés. Az őrzés szó nekem nem tetszik, mert nem vagyok én fegyveres őr, inkább életet lehelek újra és újra belé. Megmutatom másnak, csiszolgatom, de nem úgy, mint egy raktáros, nem csak vigyázok rá, hanem forgatva, ismerkedve vele, számon tartva. Hol ezt venni elő, hol azt. Nekem több időm volt erre, mint másoknak. Nekem nagyon sok mese és népdal az ölembe hullt, és az ölembe hullt mellé egy olyan élet, amit rá tudok szánni. Mert olyat kitalálni sem lehet, mint az én életem, hogy csak ezzel foglalkozom. Szinte hihetetlen.

– Melyik áll közelebb a lélekhez, a mese, vagy a népdal?  

– Ennek a kérdésnek az én esetemben tulajdonképpen nincs értelme. Mindkettő ugyanolyan. Csak azért énekelek az utóbbi időben kevesebbet, mert kifogytam a zenekaraimból, de én elsősorban énekes volnék. Az a nagy erő, amikor mind a kettőben ki tudod fejezni magad. Amikor már sok a mese, akkor énekelsz, amikor már sok az ének, akkor mesélsz, és az egyikben elhagyott gondolat kibukkan a másikban. Ha úgy tudod összefűzni, hogy egy ívben létezzen, az hatalom, mert a közönség figyelme nagyon drága és nagyon sérülékeny. Így és úgy is fenn tudod tartani a figyelmet, és ez óriási lehetőséget jelent.  

– Mennyiben segítette az életét a hit? Ezt a küldetést, amelynek él?

– Bizonyosan adott valamiféle érzékenységet annak a keresése, hogy az ember és a Teremtő között az énekekben, a mesékben miféle kapcsolat jöhet létre. Miként viselkedik az ember, amikor a test már elfáradt, de a lélek még nyújtózna valamerre? Mit érez, amikor szembenéz az elmúlással, hogyan, milyen énekekkel, mesékbe csomagolt apokrif gondolatokkal tud a Teremtőbe kapaszkodni? Ezt bizonyosan a hit irányítja. Szívesen adok elő templomokban, mert nagyon érdekel, miként lehet meglátni az Úristen mosolyát. Hogyan lehet ezt kikutatni ebben a világban? A szent és a humor hol érintkezik, hol nem csapja agyon egyik a másikat? Mert a humor általában azért a kisördög munkája. Ne gondoljunk azért Belzebubra, csak egy pici ördögre, aki Szent Miklós mellett a virgácsot hordozza. Nélküle nem nagyon van humor. Ezért érdekel, hogy hol van az a bolondosság, amely még segíti a szakrális szentséget.