A Pro Cultura-díjas Fehérvári Kézművesek Egyesülete meg-megújulva adja tovább a tudást

„Én hiszek a kézimunka szívderítő erejében, utánozhatatlan bájában. Hiszem, hogy nekünk, magyaroknak nem a tömegtermelés, hanem a kézműipar a jövendőnk. Amíg ember él a földön, egyéni lesz ízlése, értékes az ötlete, és soha az ötletek és ízlés egyéni játékát gyár nem tudja úgy tükrözni, mint a kézimunka.”

Az idézet Tüdős Klára ruha- és jelmeztervezőtől, néprajzkutatótól (a rendkívül színes egyéniségű hölgy még sok más értékes dologgal is foglalkozott) való, és a Rác utcai Kézművesek Házában olvasható mottóként. A legjobb helyen, hiszen ez a Fehérvári Kézművesek Egyesületének bázisa, ahol az idén januártól Pro Cultura Albae Regiae-díjas szervezet tagjai rendszeresen összejönnek, programokat szerveznek. A kézműveseket, mestereket összefogó egyesület tavaly jeles évfordulót ünnepelhetett, akkor voltak ugyanis huszonöt évesek. Ezt egy mutatós, fotókkal teli kiadvánnyal ünnepelték (25 év-25 mesterség a címe), amelyet egy születésnapi kiállítással egybekötve mutattak be ősszel. Nem sokkal ezután pedig, a 2024-es Magyar kultúra napja alkalmából vehették át a Pro Cultura-díjat Cser-Palkovics András polgármestertől. Az egyesület elnöke 2012 óta (Pongrácz Zoltán után) Szenczi Jánosné Zsuzsa, aki elődjéhez méltóan szívvel-lélekkel foglalkozik a kézművesek ügyes-bajos dolgaival, s tesz azért, hogy az újabb mesterségek mellett a hagyományosak is megmaradjanak, sőt felvirágozzanak.

– Kisebb baráti körből alakult országos hírű, szakmailag elismert szervezetté a Fehérvári Kézművesek Egyesülete. Hány tagot számlálnak manapság és hogyan lehet Önökhöz bekerülni?

– Valóban, 1998-ban tizenöt fővel indultunk, aztán szép lassan csatlakoztak a kézművesek, én magam 2010 óta vagyok tag. Ha valaki csatlakozna, annak jó, ha van két ajánlója, akik ismerik a munkáit. Korábban feltétel volt, hogy csak zsűrizett termékkel lehet jelentkezni, de azt már kivettük. Azt láttuk, hogy egyre nehezebb a zsűriztetés, ezért úgy döntöttünk: inkább formáljuk a hozzánk belépőket. Korábban sok pártoló tagunk volt, akik nem rendelkeztek zsűrizett termékkel – később pedig taggá váltak. Attól nem tartunk, hogy az új szabály minőségromlást eredményez, mert az egyesületen belül van lehetőség a folyamatos fejlődésre, továbbképzésre. Most körülbelül százharminc tagunk van, de ebben benne vannak azok az idősek is, akik már nem aktívak.

– Van-e most olyan kihalófélben lévő mesterség, amelyet szeretnének felkarolni?

– Mindig van. A júniusi Tűzzel-Vassal Fesztivált is azért hoztuk létre annak idején, hogy a késes, kovács mesterség ne haljon ki. Igaz, azt nem sikerült elérni, hogy legyen ilyen képzés, de legalább mestereket fel lehet még keresni. Vannak olyan mesterségek, amelyeket igazán kevesen művelnek. Például csuhéból alig-alig készítenek használati tárgyakat – mert az más, mint amikor kisebb bábokat alkot valaki. Búzából, búzaszálból is lehet remekelni, de ilyen sincs most az egyesületnél. Bőrdíszművesből, mézeskalácsosból, kosárfonóból szintén kevés van. A mesterségekből szakköröket indítottunk, jelenleg tizenhat működik (ebből egy gyermek). Vannak kifejezetten népszerű technikák, de mi nem a divattal foglalkozunk, hanem a mesterségek továbbadásával. A bútorfestés, a nemezelés, az üvegékszer-készítés, a szövés, a hímzés, a fafaragás mind-mind nagyon keresett nálunk, és ezeket szívesen oktatjuk. Aztán nemrég új foglalkozást indítottunk, mert rengetegen jöttek, hogy megtanulnának kötni, horgolni, makramézni.

– Akkor mondhatjuk, a kézművesség a reneszánszát éli a technikailag folyamatosan fejlődő, elgépiesedő, -robotosodó, tucatárukat kínáló világ ellenére – vagy éppen azért?

– Úgy érezzük, hogy valóban egyre többen fedezik fel újra a hagyományos mesterségek értékét. A gyerekek nagyon fogékonyak, még a telefont is félre tudják tenni arra az időre, amíg elkészítenek valamit. A középiskolások szintén bevonhatók; legutóbb egy csoportra már a tanáruk szólt rá, hogy fejezzék be a munkát, mert el fognak késni. Havonta körülbelül száz-százötven embernek biztosítjuk, hogy megtanuljon valamilyen kézműves foglalkozást nálunk. Sokan maguknak alkotnak, de a családnak is szoktak készíteni tárgyakat. Úgyhogy mi egyáltalán nem panaszkodunk, jó kedvvel végezzük a dolgunkat, különösen az a negyven-ötven fős mag, amelyik rendszeresen összejön, és örömmel dolgozik.

– A Tűzzel-Vassal Fesztivált említettük, de mi a helyzet a többi nagyobb rendezvényükkel? Az év minden jelesebb ünnepére, időszakára kínálnak valamit. Ezek hogyan változtak az idők során?

– A legidősebb a Betlehemi Szép Csillag pályázatunk, amely Radetzky Jenőné és Varga Magdolna tagunk ötlete volt több mint húsz éve. Adventben egyébként is jobban magába mélyed az ember, várakozik – ebből kiindulva kérünk pályaműveket minden évben, s ki is állítjuk a zsűrizett alkotásokat. A jeles napok kapcsán indult az Advent a Rác utcában című sorozat, a húsvéthoz kötődve pedig a Tojásfestő maratont hirdetjük meg (ez már meg is volt). Utóbbinál előfordult, hogy délelőttől este tízig festettük a tojásokat, mert folyamatosan jöttek az emberek. Mára változtattunk, este hat órakor befejezzük a húsvéti készülődést. Fontos rendezvényünk még a Textiludvar- textilkert, mely napon minden a textilektől szól. Szakmákhoz köthetően egy-egy napos szakmai rendezvényeket is tartunk. Talán nem hangzik dicsekvésnek, de jó hírünk van, szívesen érkeznek a rendezvényeinkre mind a mesterek, mind a tanulni vágyók.

– Hogyan készülnek a nyári időszakra?

– Ismét rendezünk táborokat. A gyerekek kettőn vehetnek részt, a felnőtteknek pedig újdonságként nem egész hetes programsorozatot kínálunk, hanem péntektől-vasárnapig tartó szakmai műhelyfoglalkozásokat.

– Önnek van ideje alkotni a sok feladat mellett?

– Amikor megnyílt a tavalyi jubileumi kiállítás, többen meglepődve tapasztalták, hogy kint vannak a munkáim. Népi iparművész vagyok szövésben, és nekem is az a kikapcsolódás, ha odaülhetek a szövőszékhez. Most pedig a csipkeverést tanulom kisebb-nagyobb sikerrel.