Aki a jégen van otthon: Príma-díjat kapott Csicsó, a hokipápa

Az újabb elismerés ellenére a Budapesti Volán egykori sportolója tisztában van vele, ezek a kitüntetések nemcsak neki, hanem a székesfehérvári jégkorongsport minden egyes múltbéli, illetve jelenlegi szereplőjének szólnak. A sokak által csak Csicsóként ismert 65 esztendős hokipápa ugyan visszavonult a Fehérvár AV19 csapatánál betöltött szakosztály-igazgatói pozíciójából, de mindennapjait így is a fiáról elnevezett létesítményben tölti. Ahogy a magyar hoki legendás alakja mondja, az nem is igazán szereti ezt a sportágat, aki nem húz le legalább négy-hat órát naponta egy jégcsarnokban. Az elnyűhetetlen szakember minden zsigeréből a sportág iránti elkötelezettség árad, de amíg él, ez nem is fog megváltozni.

– Hogy telnek a napjai, amióta nyugdíjba vonult?

– Nem egy elhamarkodott döntésről van szó, a visszavonulás gondolata már régen megfogalmazódott bennem – kezdte Ocskay Gábor. – Tavaly volt négy évtizede annak, hogy a koronázóvárosban kezdtem el dolgozni, ennyi idő után pedig elérkezettnek éreztem a váltást. Ennek ellenére nem szakadtam el a klubtól, jelenleg szaktanácsadóként segítem az új vezetést. A hoki és az azt körülvevő légkör nélkül nem tudok létezni, az életem viszont sokkal kiegyensúlyozottabb lett, amióta nem én hozom meg a pénzügyi döntéseket. Amellett, hogy az akadémia tiszteletbeli elnöke vagyok, a létesítmények műszaki állapotáért is felelek. Ugyanolyan elszántsággal vetem be magam a munkába most is, mint az elmúlt években bármikor.

– Gondolta volna negyven esztendeje, hogy a neve összeforr majd a székesfehérvári jégkoronggal?

– A pályafutásomat egy gerincsérülés törte ketté, viszonylag fiatalon, 23 évesen kellett abbahagynom a hokit. Egy ideig a civil életben próbáltam érvényesülni, amíg a legutolsó klubom, a Budapesti Volán 1977-ben át nem tette a székhelyét Székesfehérvárra. Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Grosics Gyula, az Aranycsapat egykori kapusa, a fővárosi Volán Sport Club akkori elnöke engem kért fel arra, hogy fektessem le a sportág alapjait a városban. Grosicsra mentoromként tekintek, hisz’ a kezdetektől fogva támogatott, segített mindenben. Eleinte nehezítette a munkámat, hogy a játékosok csak a mérkőzéseket játszották a Székesfehérvári Volán pályáján, a településhez máshogy nem igazán kötődtek. A toborzásokat követően összeszedtünk egy 12-13 évesekből álló csapatot, velük kezdtem el dolgozni legelőször. Érdekes, hogy az akkori társaságból szinte mindenki kapcsolatban áll a klubbal mind a mai napig.

– Mennyire volt nehéz feladat a sportág népszerűsítése a hetvenes években?

– Fejér megye már rendelkezett jégpályával 45 évvel ezelőtt, a dunaújvárosi létesítményt még a Budapesti Volán játékosaként, 1972-ben avattuk fel a Ferencváros elleni meccsen. Ezt megelőzően a jégkorong egy fővárosi sport volt, ott is csak a Kisstadionban és a Megyeri úti Újpest-pályán zajlottak a küzdelmek hat-tíz együttes részvételével. A hetvenes évek közepétől kezdett kiterjedni a hoki a vidéki városokra is. Az újdonság varázsa mindenkire hatott, én mégis a legfiatalabbaknál, a gyerekeknél kezdtem. Abban, hogy sikerült átadnom a sportág szeretetét, a szerencse is közrejátszott, illetve szüleim által talán egy kis pedagógiai érzékkel is megáldottak. Amúgy én soha nem kényszerítettem senkit, nem éltem vissza a sportban megszerzett hírnevemmel sem. Anno Gábor fiam szülői értekezleteire sem jártam, nehogy kivételezzenek vele.

– Más karrier szóba sem jöhetett az élete során?

– Viszonylag hamar beláttam, hogy nekem a sport jut majd osztályrészül. Kisgyerekként 70-80 ezer emberrel együtt ordítottam a Népstadionban, ahová a bátyám vitt ki legelőször focimeccsre. Az az érzés, amikor a csapatok kivonultak a pályára, belémégett örökre. A tanulmányaim a hoki miatt háttérbe kerültek eleinte, majd a sérülésem után Szegeden testnevelés-földrajz szakos pedagógus lettem, de a tanári pálya ennek ellenére sosem vonzott, a jégen éreztem otthon magam – mondta a kitüntetett.