A halál torkából a paralimpiára

Mozgásában korlátozott, vagy mégsem? 

A 43 éves parasportolót, az Alba Íjász HSE igazolt versenyzőjét otthonában, Angliában, a fővároshoz közel fekvő Windsor melletti Slough városában értük utol. Gáspár Tamás angol-magyar kettős állampolgár. 

1978-ban Kazincbarcikán született, majd a kényszer vitte Dunaújvárosba, ahol éppen akkor épült uszoda. Később itt ismerkedett meg az íjászattal, ígéretesen indult a karrierje, sorra nyerte a megyei versenyeket. 

– A bal kezemben izomsorvadásos betegség alakult ki egy védőoltást követően, márpedig az izmokat úszással lehet életben tartani – emlékezik vissza a másodszor Az év pályaíjászának választott parasportoló. – Bécsben egy professzor megállította a folyamatot. Úgy is lehet élni az életet, hogy az ember bal válla „odavan”. Az íjászatban egyébként nem befolyásol, azzal a karommal tartottam az íjat, majd 2015-ben oldalt váltottam. 

Ám eddig meglehetősen drámai és hosszú út vezetett. 

Egyébként műszaki informatikusnak, menedzsernek tanult, de nem diplomázott le. Dolgozott Székesfehérváron is, majd a kétezres évek elejétől gyakorlatilag végigjárta Európát egy céggel: megfordult Németországban, Ausztriában, Belgiumban, amikor végzett az adott folyamattal, vitték tovább egy másik országba. Elsősorban angol-német-magyar összekötőként dolgozott, majd kisodorta az élet Angliába. 

Időközben azonban egyes izmai megint cserbenhagyták Tamást. 2012-ben intenzív osztályra került. Súlyos betegség alakult ki a szerve zetében, aminek nem találták az orvosok az okát. 

– Először csak zsib­badt a jobb lábam, aztán már nem tudtam mozgatni. Majd ugyanez történt a bal lábammal. Elveszítettem a kontrollt a vizelet-, és széklettartásban, végül a légzésben. Angliából hazatérve Dunaújvárosban kezeltek, akkor már csak a fejemet tudtam mozgatni. Pécsett kaptam gyógykezelést, aminek hatására elkezdett visszaállni a rendszerem. Tudtam lélegezni, kontrollálni a hasizmomat, járókerettel tanultam járni. Majd visszajöttem Angliába, ahol abbamaradt a javulás. Azt mondták ennél jobb már nem lesz, de lett! Méghozzá a rehabilitációs sport: az íjászat által. 2015-ben csatlakoztam egy helyi alapítványhoz. A rehabilitáció tulajdonképpen az életben maradásomhoz kellett. A teljes lebénultságról eljutottam arra a szintre, hogy van bizonyos mértékben kontrollom a testem felett, és minden második nap képes vagyok majdnem teljes életet élni kerekesszékesként. Igen, minden második nap, mert nincs bélmozgásom. Ennek a kiváltása sok időt vesz igénybe. Tizenkét óra a folyamat minden második napon. 

Tamás sorra kezdte nyerni a rangos nemzetközi paraíjászversenyeket, a paralimpiára már csaknem világranglista vezetőjeként került ki. 

– Óriási kihívás volt az egész paralimpia. Egy álom volt. Amikor elkezdtük az íjászatot, végignéztük a 2016-os riói paralimpiát, akkor azt mondtam ezt én is meg tudom csinálni! Belendültünk, és meg is nyertem még abban az évben a brit nemzeti bajnokságot. Csodálkoztak, mert a semmiből jöttem, és elvittem az aranyat. Ezzel együtt meg is történt a nemzetközi klasszifikációm. Hívtak a brit nemzeti válogatottba, de én már elköteleződtem Magyarország felé. Sajnos édesanyám nem érhette meg a paralimpiai ötödik helyemet. Neki azt ígértem, kijutunk Tokióba. Persze csalódott vagyok, mert az aranyéremért mentünk, és minden esélyünk megvolt rá világranglista-másodikként. 

Azóta Tamás a világranglista élén áll, és feltett szándéka, hogy minél szélesebb körben ismertesse meg Magyarországon a rehabilitációs célú íjászatot, ami egyben hosszú távon is biztosítaná a paralimpiai kvótát az országnak. Ebben pedig akár a fehérvári Alba Íjász HSE is partnere lehet. 

Tamás mindig többes számban beszél, amikor sikerei jönnek szóba. Tudja, sokan állnak mellette. 

– A páromnak, Szarka Mónikának, az edzőmnek, Gary Critchlow-Smith-nek, és a feleségének, valamint a barátainknak is sokat köszönhetek. 

Mónika több mint tíz éve társa a paralimpikonnak. Angliában ismerkedtek meg. Itthoni legnagyobb szurkolóik: Tamás fia, valamint Mónika két gyermeke, és unokája. 

– Nem volt mindig egyszerű. Nagyon nehéz volt elfogadni, amikor kerekesszékbe került. A legnehezebb nap az volt, amikor 2018-ban meghalt Tamás anyukája. Ő mindig azt mondta, hogy „nem szabad feladni” – emlékeztet Mónika a legnagyobb hullámvölgyre. 

Az egykori dunaújvárosi parasportoló megtartotta édesanyja tanácsát, és élettörténetén végignézve, soha nem veszítette szem elől. 

Nemhiába Guiness-rekorder! 

2018 novemberében a Heathrow repülőtéren kilencvenhét kerekesszékes sorstársával együtt több mint száz méterre húztak el egy 128 tonnás Boeing 787 Dreamliner repülőgépet. 

Nem fér hozzá kétség, Gáspár Tamásnak még lesz jó néhány nagy húzása, reméljük a 2024-es párizsi paralimpián az aranyéremig repítik nyílvesszői.