A vízilabda a mi sportunk lett, a mi múltunk, jelenünk és a jövőnk a medencében

Amióta a modern világban olimpiákat rendeznek, első ízben az 1900-as párizsi ötkarikás játékokon került sor vízilabda mérkőzésekre. Akkor az angolok győztek, az ezüstérmet a belgák, a bronzot a franciák kapták meg. Aztán 1904-ben, amikor az Egyesült Államokban rendezték a játékokat, még mindig elég egyszerű volt a helyzet, ugyanis mindösszesen három amerikai vízilabda csapat indult az egész tornán, így egyetlen pillanatig sem lehetett kérdéses, melyik nemzet nyeri ebben a sportágban az olimpiát. Ma már csak érdekesség, hogy akkor még csapatonként összesen hat játékos úszott a medencében, nem volt sem kapu, sem  kapus, mert a labdával az úgynevezett góldeszkát kellett eltalálni.

Ne képzeljük el, lépjünk ezen tovább.

A Nagy Háború idején elmaradt az 1916-os berlini olimpia, és – sajnos milyen kevesen tudják –, a következő minket illetett volna, hiszen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság még 1914-ben Budapestnek ítélte a rendezés jogát. Korunkban a haza belföldi elárulói akadályozták meg a magyar rendezésű olimpiát, akkor az antant hatalmak, így aztán 1919-ben a rendezés lehetőségét Antwerpennek adták. Elég sovány vigasz volt, hogy azon az olimpián senki más sem vehetett részt, aki az antant hatalmak ellen harcolt: sem a németek, sem a törökök, sem pedig Ausztria.

De most lépjünk még egy nagyot az időben és a térben, egészen Los Angelesbe, ahol az 1932-es ötkarikás játékokra már esélyesként utazott el a magyar nemzeti együttes, hiszen az azt egy évvel megelőző Európa-bajnokságot meg tudta nyerni a csapat. Első mérkőzésükön a mieink 6:2-re legyőzték Németországot, aztán 17:0-ra Japánt, végül 7:0-ra a házigazdákat, így nem lehetett kétséges a győzelem. Mint ahogyan hasonlóan nem volt kétséges, ki lesz az 1936-os olimpia legjobbja sem: Magyarország.

Talán ennyit elég felidézni abból az útból, amely a második világháborúig tartott, majd a világégést követő években bejárt a világ vízilabdája, és a magyar válogatott csapat. Hiszen nekünk most az 1952-es Helsinki győzelem krónikája a legfontosabb. Akkor fordult elő első alkalommal, hogy a csapatoknak selejtezőt kellett játszaniuk. A magyar válogatott úgy nyert 13:4-re Mexikó ellen, hogy az akkor még csupán 18 esztendős Gyarmatit leszámítva a csapat tartalékos kerettel ugrott a medencébe és játszotta le a mérkőzést. Ez jó előjelnek számított. A legjobb összeállításunk egyébként ez volt: Jeney László, Vízvári György, Gyarmati Dezső, Markovits Kálmán, Bolvári Antal, Szívós István, Kárpáti György. Ezek a fiúk Mexikó után kilenc góllal győzték le Egyiptomot, hogy aztán szoros meccsen, 5:3 arányban lépjenek túl a Szovjetunión. Németországgal szemben aztán megint fölényesen és nagyszerűen játszottak, kilenc gólt lőve és csak egyetlen egyet kapva. Ezek után jött egy – a hollandoknak szemérmetlenül kedvező, csaló bíróval – döntetlen a hollandok, majd egy másik „egál” a jugoszlávok ellen, aztán egy 7:2-es győzelem Itália legjobbjaival mérkőzve.

Jól ment minden. És nem volt megállás.

A döntőben – a hétmérkőzéses sorozat után – az amerikaiak következtek. Korábban egyébként elég volt négy-öt meccset megnyeri egy olimpiai dicsőséghez, ez Helsinkiben már göröngyösebb útnak bizonyult. Az amerikaiak ellen persze nyerni kellett: az olimpiai torna gólkirályi címét megszerző – a „nagy” Szívós-generáció legidősebb tagjaként – Szívós Pista három gyors találatával lényegében már 10 perc után eldőlt a meccs, a magyarok pedig továbbra sem adtak esélyt a jenkiknek. A magyar együttes az olimpiai bajnoki címet a jobb gólaránynak köszönhetően hódította el, de ez most mindegy, mert a bírói ellenszéllel dacolva is egyértelműen mi voltunk az olimpia legjobb csapata.

Egy igazi aranyos együttes.

Érdekesség, hogy akkor Helsinkiben ugyanaz a svéd bíró vezetett, aki négy év múlva Melbourne-ben kétségbe esve igyekezett megakadályozni, hogy a magyar és szovjet vízilabdázók szétpofozzák egymást a medencében az elbukott forradalom, számunkra katatón állapotában. Mindössze egyetlen hónappal az 1956-os szabadságharc leverését követően tehát a magyar vízilabda válogatott a sportág történetének eddigi leghíresebb mérkőzésén, Melbourne-ben megvédte olimpiai bajnoki címét, mivel 4-0-ra legyőzte a Szovjetunió csapatát. (Bár tegyük a tárgyilagosság kedvéért hozzá, hogy az olimpiai arany nem az oroszok elleni mérkőzésen múlott.)

De maradjunk még Helsinkiben, hiszen rövidesen nagyszerű esemény elé nézünk, Székesfehérváron felavatjuk az 1952-es olimpia magyar emlékművét. Idézzük fel a vízilabdások meccsét a szemtanú, Feleki László sportújságíró emlékei alapján. (A helsinki olimpiai tornát még nem közvetítette a televízió, így csak Szepesi rádiós közvetítéseit hallhatta a magyar ember.) Feleki tehát így írt Tizenhat nap című könyvében, kapcsolódjunk az eseményekbe együtt, amikor már minden eldőlni látszott:

„A fáradt arckifejezéseket a boldogság fátyla takarja el. Nagyokat nyelve vetnek egy-egy pillantást az eredményhirdető táblára, ahol egy 4-es és egy 0-a oly sokat mond számunkra.

– Spéci, mennyi idő van hátra, kiáltanak oda Szittyának, aki versenyórával méri az időt.

– Fél perc ­– hangzik a boldog válasz. A kis Martin nagyot lélegzik, aztán a többiekhez fordul: – Gyerekek, fésülködjünk!

Szinte magasztosan hangzik most ez a két szó. Ne lássanak kócos fejeket a fényképészek, ha majd megörökítik a győztes csapatot. Kissé remegnek a kezekben a fésük, de a borzas hajzatok engedelmesen simulnak a fejbőrhöz.

A mérkőzésnek még nincs vége, a félperc nem is olyan rövid idő, különösen akkor, amikor az olimpiai bajnokságból hiányzik. A mieink tartani igyekeznek a labdát. De még támadásra is futja a maradék erőből. Szívós csavart lövése alig száll mellé. Aztán még Jeneynek van egyszer alkalma Burns nagy lövését bravúrosan védeni. Most már azonban a legnagyobb sikere az időmérőnek van, aki a mérkőzés végét jelzi.

Olimpiai bajnokságot nyert a vízilabdacsapat! Visszahódítottuk a világelsőséget! Megvan a tizennegyedik!”

És még nem volt vége. Hiszen még csak azután jött az Aranycsapat és Papp Laci… De róluk majd legközelebb.

Az előző részek: