Bálizs Bence: Mérges voltam, hogy bántották a csapatomat

– A futballban gyakran emlegetett mondás, hogy: Végy egy jó kapust! Ez a hokiban is igaz?

– Ez minden csapatsportra levetíthető, ahol kapus van. Vannak olyan pillanatok, amikor ő cipeli a hátán a brigádot, de ez fordítva is előfordul. A nap végére ez kiegyenlítődik. Van olyan, hogy nekem nem megy olyan jól, nem érzem magam stabilnak, de mégis a csapat olyan munkát végez előttem, hogy „jól nézek ki kívülről”. Kevés lövést engednek, gyenge minőségűek a helyzetek, szinte nem is adnak lehetőséget az ellenfélnek, és egy rosszabb napomon kihúznak a csávából.

– Most jó kapusnak érzi magát? Mert a korai fehérvári időszakban, amikor még nagyon fiatal volt, és az EBEL-ben kapott lehetőséget, a fehérvári szurkolók nem mindig voltak nyugodtak, amikor a kapuban állt. 

– Most pont a másik oldalon vagyok, mint akkor Fehérváron. Én vagyok a légiós kapus, aki akkor is véd, ha nincs csúcsformában, és bárhogy megy a fiatal kollégának, ő csak hébe-hóba kap meccseket. Mondhatnám, hogy ez a világ rendje. De most jó kapusnak érzem magam. Legfőképpen azért, mert az elmúlt két évben 130 meccset védtem. Amikor pedig az EBEL-ben, ott négy év alatt 60 meccs jutott.

– 2017 fontos év volt a pályafutásában, a MOL Liga negyeddöntőjében a MAC a fehérváriakkal játszott, ahol Rajna Miklós védett. Aki papíron nagyobb név volt, de mégis inkább Bálizs Bencéről szólt a párharc. 

– Ahogy elkerültem Fehérvárról, először Miskolcon lettem kezdőkapus, és a Majoross Gergővel vándoroltam tovább a MAC-hoz, ahol szintén az első számú voltam. Ott kezdődött el igazán a karrierem. Mi a Rajna Mikivel 13-14 éves korunk óta gyűrtük egymást oda-vissza a válogatottban. A Miki nagyon tehetséges kapus, én pedig megpróbáltam őt ledolgozni, a munkámmal próbáltam kompenzálni. Bennem soha nem bíztak sokan. Két év van köztünk, de én azt gondolom, hogy a munka mostanra hozta meg az eredményét. Ő a tehetségéből előbb jutott el oda, ahol én vagyok most. De én mindig is hittem a munkában. Ezt hozom otthonról, ezt láttam a szüleimtől. Az elmúlt hat évben pedig egyre tudatosabb lettem. Tisztában vagyok minden egyes nappal, hogy mit miért csinálok.

– Akkor ez a lengyel és a norvég szerződés még jobb kapussá tette? 

– Abszolút. De a legfontosabb az volt, hogy szerettem volna visszakerülni a válogatottba. Az előtte lévő években tapasztaltam, hogy az Erste Ligából ez szinte megoldhatatlan. Másrészt a MAC-nál jelezték, hogy szeretnének több meccset adni Farkas Rolandnak. Azért a 36 meccses alapszakaszból, ha már adnak neki 15-öt, akkor marad 21 meccs, ami baromi kevés. Azzal nem lehet vb-formába kerülni. Két lehetőség volt, Lengyelország vagy Franciaország. De Erste Ligás háttérrel, magyar kapusként elindulni a nemzetközi piacon, az nem egy leányálom. Amikor egy csapat igazolni készül, meglátja a magyar zászlót a neved mellett. És ezen a listán szerepel még egy kanadai, amerikai és svéd kapus. Gondolhatod, hogy a lista végére szorulsz. Ilyenkor az embernek vissza kell vennie az igényeiből. Igazából az volt a célom, hogy külföldön, jó ligában, sokat védjek, és visszakerüljek a válogatottba.

– Ez így nagyon egyszerűen hangzik, de sokat is tett érte. 

– Nyilván. Megkaptam az esélyt és éltem vele. Amikor kint voltunk Lengyelországban, nem volt semmi durva vagy rossz élményünk. Ennek ellenére az volt az ígéretem a páromnak, hogy szeretnék egy olyan csapatot találni a következő évben, ahol jobb életminőségünk van. A csapat családként kezel minket, nem csak velem törődik, és ha ez megvan, akkor szeretnénk ott megragadni. Ez végül Norvégiában sikerült.

– Beszéljünk Bolzanóról, mert a sajtó és a szurkolók mindig a szélsőségek között mozognak. A csapat hogy élte meg ezt az egy hónapot? 

– Én például nem éreztem, hogy minket bármennyire is érdekelt volna ez a románok elleni vereség. Megesik az ilyen. Ahogy a rájátszásban egy hosszú szériában, becsúszik a vereség, de a kutyát nem érdekli, ha végül te mész tovább. Minket ez pontosan ennyire érintett meg. A románoknak volt egy jó estéjük, főleg a kapusuknak. Azt mindenki érezte a lengyel meccsek után, hogy rossz volt a játék képe, a hozzáállás, negatív hatással volt mindenkire. De már ott is halmozódott az a sztori, ami később a világbajnokságon kicsúcsosodott. Viszont akkor tudtuk azt, hogy ide jövünk Fehérvárra, új csarnok, hazai közönség. Nyilván egy olyan csarnok is, ahol remélhetőleg minél többet fog játszani a válogatott a jövőben. A legtöbb szurkoló Magyarországon itt van. Ezért mindenki meg akarta mutatni. Nem elhanyagolható az sem, hogy Norvégia ellen inkább van kedve játszani az embernek. Azt azért lehetett érezni Lengyelországban, hogy senki nem akart ott lenni. Én is rozsdásnak éreztem magam az első lengyel meccsen, és szerintem három olyan gólt kaptam, ami se előtte, se azóta nem történt meg. Utólag belegondolva jól jött az a két vereség, és szépen, tudatosan építettük magunkat az előttünk álló feladatra. Én azt gondolom, hogy a két meccs után éreztük azt, hogy meg lehet ezt csinálni, és csak arra fókuszáltunk. Szerintem egészen szép menet volt hoki szempontjából is, mentális szempontból is, és nem éreztem egy pillanatra sem a társasággal, hogy letértünk volna az útról. Nem azzal foglalkoztunk, hogy mi történt tegnap, hogy mi fog történni négy nap múlva, hanem mindig az előttünk álló feladatokra figyeltünk.

– Majd érkezett a Galló nyilatkozat. Amit ön is ugyanúgy elmondott, csak finomabban fogalmazott. Mekkora volt valójában a baj? Mert ahogy mondta, már Lengyelországban elkezdődött valami, ami végül ott robbant. 

– Én meccsek előtt zenét hallgatok, nem hallom mi zajlik körülöttem. Leginkább azért, mert legtöbbször a játékosok hülyeségeket beszélnek. Én csak a saját dolgaimmal foglalkozom, elkapom a zene hangulatát és az segít. De ettől még látok, és ott konkrétan látható volt a feszültség. Nem tudtam mi történt, de láttam, hogy gond van. Mérges voltam, mert tudtam, hogy egyedül ki tehette. És azért voltam mérges, mert hosszú-hosszú évek után most éreztem azt, hogy ez az én csapatom. Mérges voltam, hogy bántották a csapatomat. De nem vettem le a fülest, csak a saját dolgommal foglalkoztam, nem érdekel mi volt, mi lesz, nem tudok rajta változtatni, csak a korongra próbálok figyelni. Majd meccs után a társaim kérdezték tőlem, hogy miért kellett nekem is ezt nyilatkozni? Emberek, lejövök a jégről és az első amivel találkozom, az a kamera. Esélyed sincs arra, hogy egy kicsit lehiggadj, hogy átgondold, az első öt méteren három kamerával találkozol. Én is elmondtam virágnyelven, amit tapasztaltam, de én ott nem tudtam a Galló Vili nyilatkozatáról. Utána az öltözőben mondták, hogy mit történt. Srácok, én is elmondtam, csak nem így. Olyan dolog történt, ami a sportpszichológia tankönyvében sincs benne negatív példaként, soha sehol a világon hasonló sem történt, de ez sem tudott ártani a csapatnak. Még aznap este és másnap délelőtt átbeszéltük, és túl voltunk rajta, nem foglalkoztunk vele. Mi, játékosok, mint csapat, nagyon jól kezeltük. Le a kalappal mindenki előtt, ahogy ehhez hozzáállt és túllépett rajta. Tudtuk, hogy eddig se az edző miatt játszottunk jól, de a hangulat miatta romlott. A jó játék nem rajta múlt, hanem mert jó volt a brigád.

– Feljutásban már volt része, de az egy kicsit más, mert Krakkóban Rajna Miklós védett végig, és Rick Chernomaz csak odavetette az oroszlánok elé Kazahsztán ellen. Most viszont minden oroszlánt felzabált. 

– Ahogy már mondtam, a nap végén egál lesz minden. Abban az évben voltam kezdőkapus Miskolcon, és mindent megnyertünk, amit lehetett Magyarországon. Az lett volna a non plus ultra, ha még ott is én vagyok a kapuban. Túl sok lett volna. Tapasztalatnak kiváló, örülök, hogy akkor ott lehettem. De most nyilván más volt, nézni a szurkolókat, ott lenni a jégen, azt látni, hogy tele a lelátó magyarokkal.

– Ehhez tényleg hozzátette a részét. Mindenki elmondta, hogy ez Bálizs Bence nélkül nem ment volna, és hiába a szlovén kapusnak ítélték a legjobb kapus díját, az egyértelműen ön. 

– Nagyon jól esik, és örülök, hogy emberekben ilyen érzéseket váltottam ki, de az, hogy aranyérmet kaptunk, tökéletesen kielégít. Hogy nem én lettem a legjobb kapus? Pont nem érdekel. Én jobban szeretek csapatban nyerni. Az nekem többet ér, mert arra jobban emlékszem, mint bármelyik egyéni díjamra.

– Az elmúlt 24 évben csak egyetlen világbajnokságon, 2019 Kazahsztánban volt magyar kapitánya a válogatottnak. Majoross Gergő, aki akkor Jarmo Tolvanen egészségügyi problémája miatt kellett beugorjon. Fura, hogy az eddigi négy feljutásban mindig kanadai edző keze volt benne. Miért nem bíztak a magyar szakemberekben?

– De kit neveztek volna ki? Azt gondolom senkinek nem volt olyan tapasztalata vagy szakmai tudása, akit bátran odaállítasz. De ez azóta változott, most már Vass Mártonnak is lesz kétéves Franciaországi tapasztalata. Aztán ott a Dudu (Kiss Dávid), a Bartalis Balázs, a Majoross Gergő. Hol volt ilyen az elmúlt 20 évben?

– Ebben van valami, de Kiss Dávid is egy szerencsés vagy szerencsétlen véletlen miatt lett a Volán vezetőedzője. 

– Mi tudtuk róla, hogy milyen kiváló szakember, csak nem bíztak benne. De most végre megkapta a lehetőséget. Korábban nem volt ilyen edzői felhozatal. És félreértés ne essék, nem megbántva senkit, de nem a szurkolóknak kell bízni a kapitányban, hanem nekünk játékosoknak. Az, hogy a játékosok hogyan fognak reagálni a Majoross Gergőre, vagy ő hogyan tudja elfogadtatni magát a játékosokkal, ez már a jövő zenéje. Talán nem is az augusztusi olimpiai selejtezőn fogjuk megtudni és átérezni, mert ehhez kellenek majd az alapok együtt, hanem majd az elit vébén. Addigra meglátjuk, hogyan fogadja az egész brigád, és hogyan tud felnőni a feladathoz. Hozzátéve, hogy bárki is volt eddig kapitány, nem volt olyan óriási nagy zseni, nem rendelkezett olyan földöntúli tudással, amit ne lehetne megugrani. Tény, hogy eddig mindig kanadai kapitánnyal jutottunk fel, de kit raktak volna oda Szapporóban, Krakkóban vagy Ljubljanában? Szerintem még nem volt kész senki erre a feladatra. Ahogy én is elmondhatom, hogy Krakkóban még én sem lettem volna kész arra, hogy elsőszámú kapus legyek. Most viszont már készen álltam. És ez igaz a magyar szakemberekre ugyanúgy, mint rám.

– Mennyire érezni a különbséget, amikor egy Korea után játszol Romániával, utána egy Olaszország, aztán Szlovénia, végül egy Kanada, akik annyit nyújtottak, amennyit éppen kellett, de ez is káprázatos volt. 

– Nagyon látványosan érezhető belülről. Valaki kérdezte, hogy miért nem tudtuk azt a tempójú munkát játszani a románok ellen, mint az olasz meccsen. Azért, mert a románok nem tudnak olyan tempóban játszani. Az olasz meccs az oda-vissza hoki volt, egyszer mi diktáltuk az iramot, aztán ők, ezáltal magas volt a mérkőzés energiaszintje. Viszont a románok ellen nekünk kellett diktálni, egész végig, ami lehetetlen. Nem tudsz két csapat helyett korcsolyázni. Kanada ellen az más. Ott érzed, hogy ezek sebesség nélkül is tudják bármikor, hogy hol kell lenniük a pályán. Az, hogy sebességgel ugyanezt művelik, az meg már űrhoki. Ezek a srácok este nézelődnek a városban, sörözgetnek, aztán idejönnek, és úgy diktálják a tempót, ahogy éppen nekik kényelmes. Jó ellenük játszani, ott lenni a jégen, de nyilván nem mindig élvezem. Kevés az idő, kevés a hely, mint alsóbbrendű csapat, nagyon keveset tudsz csinálni. De ehhez is fel lehet nőni, és ez is egy perspektívát ad, hogy az ember eljusson ilyen szintre.

– Volt a világbajnokságon egy „Merj álmodni!” feliratú pólója a válogatottnak. Azt nyilatkozta, azt reméli ettől az üzenettől, hogy mindenki belegondol abba, mit szeretne elérni, és ez jobb teljesítményre ösztönzi. Bálizs Bence miről álmodik?

– Én kijutnék az olimpiára. Az vagány lenne.