00Édeskével, cukormáz nélkül

áadásul a városi képtárban, a tárlat megnyitóján az is kiderült: a műveit figyelmünkbe ajánló fehérvári művészettörténész, Kovalovszky Márta 45 éve ismeri a Kossuth-díjas alkotót, a hazai mobilszobrászat egyik atyját - és Haraszty már diákként is híres volt furfangos ötleteiről, csínyeiről. A művésszel - akit a barátai Édeskének szólítanak - a megnyitó előtt beszélgettünk.

- Feltételezem, hogy Fehérvár fontos állomás az életében. Hogyan jött létre 1977-ben az első, önálló kiállítása éppen itt, a fehérvári múzeumban?

- Az a 77-es székesfehérvári kiállítás tényleg fordulópontot jelentett, hiszen akkor végre minden fontos munkámat együtt mutathattam be. Kovalovszky Márta és Kovács Péter művészettörténészek akkor már évek óta szerették volna létrehozni a tárlatot. Csakhogy az éves kiállítási programokat akkoriban a minisztériumban jóvá kellett hagyatni, s ott folyton azt mondták: nem időszerű... Végre 1977-ben akadt valaki, aki engedélyt adott rá, de a megnyitó előtt bejelentkezett: szeretné megnézni, miért tartja a hátát. Márta meghagyta, rend legyen a kiállítóteremben, de azt is, Édeskének ne mondjanak semmit a látogatásról, mert képes arra, hogy rátegyen egy lapáttal , azaz olyanokat mondjon a miniszteriális főembernek, amitől betiltják az egészet. De azért nekem feltűnt a sürgés-forgás, a takarítás. Így nem ért váratlanul a látogatás...

- Akkori műveinek erős társadalomkritikai töltése volt: mindegyik jókora iróniával bírálta az egypártrendszer anomáliáit, vezetőit. Például a bezártságot modellező Madárkalitka, a pénz helyett sátáni kacajjal fizető Acélmosoly, a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő politikájára utaló Központi irányítás, vagy az Egyéni tudatbefolyásoló.

- Azon a kiállításon szerepelt is mindegyik, és én sorra bemutattam ezeket a miniszteriális főembernek, elmondtam, melyik, mit szimbolizál. Eljutottunk a Központi irányítás szobromhoz: mutattam a az óraszámlapokat, amelyeken sehol sincs mutató, kivéve egyet, középen, melyen jól olvasható a felirat: Pobjeda . Látszott: ez az óra viszont visszafelé forogva számlálja az időt. Mire a főember cinkosan csak annyit mondott: rendben, de legalább a mutatókat állítsuk balra... A kiállítás igen sikeres lett, a nyitva tartást is meghosszabbították. Én szinte itt laktam, figyeltem, minden működik-e.

- Hogyan születtek ezek a szellemes, keserűen ironikus művek? Sokat morgott a rendszer ellentmondásai miatt?

- Nem, nem szoktam morgolódni, rágódni. Könnyedén jöttek a szoborötletek. Nyitott szemmel járok, és a józan ítélőképességemre hagyatkozom, s valahogy mindig a jó oldalra állok. Akkoriban nem volt nehéz eldönteni, melyik oldalon a helyem. Egyfelől ott voltak a normálisan gondolkodó emberek. A másik oldalon meg egy csomó Moszkva-barát, megélhetési pártpolitikus, aki azt csinálta, amit elvártak tőle, mert tudta, ha másként cselekszik, kieshet a cukros pikszisből. Nem akartam én politizálni - de már az első szobraim is olyasmit fogalmaztak meg, amit a pártpolitikusok ellenséges véleménynek tekintettek. Nekem az volt a lényeg: ha bántanak - betiltják a kiállításomat - kiadhassam a mérgemet.

- Ki is adta. Amikor a megnyitó előtt betiltották az egyik tárlatát, ön ráírta a meghívókra: bizonytalan időre elhalasztva - és így küldte el mindenhová.

- Nekem ez elégtétel volt. De mindig vigyáztam arra, hogy azzal, amit csinálok, másnak ne okozzak bajt. Nekem nem volt vesztenivalóm: a szobraimmal elmondtam a véleményemet a világról...

- Persze, sok szórakoztató - társadalomkritikától mentes - mobilt is csinált, megmutatva a gép szépségét. Közben jött a rendszerváltás... Ma is szükségét érzi, hogy a szobraival olykor véleményt mondjon társadalmi, politikai kérdésekben?

- Az egypártrendszer megszűnt, de jöttek más dolgok... A rendszerváltás után jártam egy paszománykészítő műhelyben, ahol a zakatoló gépek csak nemzetiszín szalagokat gyártottak. A tulajdonos mondta is: nem győzik, óriási a kereslet erre. Ahogy - feltételezem - mostanában meg az árpádsávos zászlókra... Én akkor, ott, a műhelyben azt gondoltam: nagyon vártam a rendszerváltást, de nem így képzeltem el. Ezért készült a Népnemzeti nyalóka tár című képem, ami Los Angelesbe került, egy gyűjtőhöz. Fenékformára faragott fakanalak sokaságából áll össze a mű - hogy világos legyen, a nyalogatásra szánt eszköz mi célt szolgál - , és a kanalakon lefolyattam a piros-fehér-zöld festéket, jelezve, íme, ez a magyaros mentalitás. Aztán bosszantott, hogy bizonyos emberek váltogatják a pártokat meg a nézeteiket: elkészült a Nézetváltók és a Szemforgatók című művem, no és amikor 2000-ben tapasztaltam, hogy megint elkezdődött a hazudozás, megszületett a Csúsztatásmutató. Úgy érzem, hogy művészet nem válhat el a politikától - bár jó volna, ha egyszer eljönne az a világ - de hát a művésznek nincs más eszköze, minthogy képpel, szoborral mondja el a véleményét, a tiltakozását... Persze, vannak olyan műveim is, amelyek azt igyekeznek megmutatni, csodálatos világban élünk, hiszen fantasztikus anyagokkal dolgozhatunk, szupertechnológiát alkalmazhatunk. A szobraimmal arra törekszem, hogy bevonjam a nézőt: az ő leleményessége egészíti ki a halott szobrot, amit mozgásba kell hoznia ahhoz, hogy megelevenedjék.

- A mostani kamarakiállítás a régebbi és újabb műveiből ad válogatást. Ön választotta ki a tárlatra a szobrokat?

- Lóska Lajos művészettörténész, a műveim jó ismerője és a feleségem, Éva - a szobraim lelkiismeretes kezelője - válogatta össze. Nekem nem volt vele dolgom. Most nyílik egy nagy kiállításom Pozsonyban is, ahol inkább az újabb műveim szerepelnek.

- Ma is naponta dolgozik?

- Most, 73 évesen is reggel héttől kezdem a munkát. Közben kávészünetet tartok, ebéd után alszom, de délután folytatom. Este jön a tévézés, olvasás. Rengeteget járok kiállításokra is: sok barátom van, szívesen nyitom meg a kollégák tárlatait, azokét, akikkel tiszteljük egymást, és akikről csupa jót tudok mondani...

- Feltételezem, hogy Fehérvár fontos állomás az életében. Hogyan jött létre 1977-ben az első, önálló kiállítása éppen itt, a fehérvári múzeumban?

- Az a 77-es székesfehérvári kiállítás tényleg fordulópontot jelentett, hiszen akkor végre minden fontos munkámat együtt mutathattam be. Kovalovszky Márta és Kovács Péter művészettörténészek akkor már évek óta szerették volna létrehozni a tárlatot. Csakhogy az éves kiállítási programokat akkoriban a minisztériumban jóvá kellett hagyatni, s ott folyton azt mondták: nem időszerű... Végre 1977-ben akadt valaki, aki engedélyt adott rá, de a megnyitó előtt bejelentkezett: szeretné megnézni, miért tartja a hátát. Márta meghagyta, rend legyen a kiállítóteremben, de azt is, Édeskének ne mondjanak semmit a látogatásról, mert képes arra, hogy rátegyen egy lapáttal , azaz olyanokat mondjon a miniszteriális főembernek, amitől betiltják az egészet. De azért nekem feltűnt a sürgés-forgás, a takarítás. Így nem ért váratlanul a látogatás...

- Akkori műveinek erős társadalomkritikai töltése volt: mindegyik jókora iróniával bírálta az egypártrendszer anomáliáit, vezetőit. Például a bezártságot modellező Madárkalitka, a pénz helyett sátáni kacajjal fizető Acélmosoly, a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő politikájára utaló Központi irányítás, vagy az Egyéni tudatbefolyásoló.

- Azon a kiállításon szerepelt is mindegyik, és én sorra bemutattam ezeket a miniszteriális főembernek, elmondtam, melyik, mit szimbolizál. Eljutottunk a Központi irányítás szobromhoz: mutattam a az óraszámlapokat, amelyeken sehol sincs mutató, kivéve egyet, középen, melyen jól olvasható a felirat: Pobjeda . Látszott: ez az óra viszont visszafelé forogva számlálja az időt. Mire a főember cinkosan csak annyit mondott: rendben, de legalább a mutatókat állítsuk balra... A kiállítás igen sikeres lett, a nyitva tartást is meghosszabbították. Én szinte itt laktam, figyeltem, minden működik-e.

- Hogyan születtek ezek a szellemes, keserűen ironikus művek? Sokat morgott a rendszer ellentmondásai miatt?

- Nem, nem szoktam morgolódni, rágódni. Könnyedén jöttek a szoborötletek. Nyitott szemmel járok, és a józan ítélőképességemre hagyatkozom, s valahogy mindig a jó oldalra állok. Akkoriban nem volt nehéz eldönteni, melyik oldalon a helyem. Egyfelől ott voltak a normálisan gondolkodó emberek. A másik oldalon meg egy csomó Moszkva-barát, megélhetési pártpolitikus, aki azt csinálta, amit elvártak tőle, mert tudta, ha másként cselekszik, kieshet a cukros pikszisből. Nem akartam én politizálni - de már az első szobraim is olyasmit fogalmaztak meg, amit a pártpolitikusok ellenséges véleménynek tekintettek. Nekem az volt a lényeg: ha bántanak - betiltják a kiállításomat - kiadhassam a mérgemet.

- Ki is adta. Amikor a megnyitó előtt betiltották az egyik tárlatát, ön ráírta a meghívókra: bizonytalan időre elhalasztva - és így küldte el mindenhová.

- Nekem ez elégtétel volt. De mindig vigyáztam arra, hogy azzal, amit csinálok, másnak ne okozzak bajt. Nekem nem volt vesztenivalóm: a szobraimmal elmondtam a véleményemet a világról...

- Persze, sok szórakoztató - társadalomkritikától mentes - mobilt is csinált, megmutatva a gép szépségét. Közben jött a rendszerváltás... Ma is szükségét érzi, hogy a szobraival olykor véleményt mondjon társadalmi, politikai kérdésekben?

- Az egypártrendszer megszűnt, de jöttek más dolgok... A rendszerváltás után jártam egy paszománykészítő műhelyben, ahol a zakatoló gépek csak nemzetiszín szalagokat gyártottak. A tulajdonos mondta is: nem győzik, óriási a kereslet erre. Ahogy - feltételezem - mostanában meg az árpádsávos zászlókra... Én akkor, ott, a műhelyben azt gondoltam: nagyon vártam a rendszerváltást, de nem így képzeltem el. Ezért készült a Népnemzeti nyalóka tár című képem, ami Los Angelesbe került, egy gyűjtőhöz. Fenékformára faragott fakanalak sokaságából áll össze a mű - hogy világos legyen, a nyalogatásra szánt eszköz mi célt szolgál - , és a kanalakon lefolyattam a piros-fehér-zöld festéket, jelezve, íme, ez a magyaros mentalitás. Aztán bosszantott, hogy bizonyos emberek váltogatják a pártokat meg a nézeteiket: elkészült a Nézetváltók és a Szemforgatók című művem, no és amikor 2000-ben tapasztaltam, hogy megint elkezdődött a hazudozás, megszületett a Csúsztatásmutató. Úgy érzem, hogy művészet nem válhat el a politikától - bár jó volna, ha egyszer eljönne az a világ - de hát a művésznek nincs más eszköze, minthogy képpel, szoborral mondja el a véleményét, a tiltakozását... Persze, vannak olyan műveim is, amelyek azt igyekeznek megmutatni, csodálatos világban élünk, hiszen fantasztikus anyagokkal dolgozhatunk, szupertechnológiát alkalmazhatunk. A szobraimmal arra törekszem, hogy bevonjam a nézőt: az ő leleményessége egészíti ki a halott szobrot, amit mozgásba kell hoznia ahhoz, hogy megelevenedjék.

- A mostani kamarakiállítás a régebbi és újabb műveiből ad válogatást. Ön választotta ki a tárlatra a szobrokat?

- Lóska Lajos művészettörténész, a műveim jó ismerője és a feleségem, Éva - a szobraim lelkiismeretes kezelője - válogatta össze. Nekem nem volt vele dolgom. Most nyílik egy nagy kiállításom Pozsonyban is, ahol inkább az újabb műveim szerepelnek.

- Ma is naponta dolgozik?

- Most, 73 évesen is reggel héttől kezdem a munkát. Közben kávészünetet tartok, ebéd után alszom, de délután folytatom. Este jön a tévézés, olvasás. Rengeteget járok kiállításokra is: sok barátom van, szívesen nyitom meg a kollégák tárlatait, azokét, akikkel tiszteljük egymást, és akikről csupa jót tudok mondani...

- Feltételezem, hogy Fehérvár fontos állomás az életében. Hogyan jött létre 1977-ben az első, önálló kiállítása éppen itt, a fehérvári múzeumban?

- Az a 77-es székesfehérvári kiállítás tényleg fordulópontot jelentett, hiszen akkor végre minden fontos munkámat együtt mutathattam be. Kovalovszky Márta és Kovács Péter művészettörténészek akkor már évek óta szerették volna létrehozni a tárlatot. Csakhogy az éves kiállítási programokat akkoriban a minisztériumban jóvá kellett hagyatni, s ott folyton azt mondták: nem időszerű... Végre 1977-ben akadt valaki, aki engedélyt adott rá, de a megnyitó előtt bejelentkezett: szeretné megnézni, miért tartja a hátát. Márta meghagyta, rend legyen a kiállítóteremben, de azt is, Édeskének ne mondjanak semmit a látogatásról, mert képes arra, hogy rátegyen egy lapáttal , azaz olyanokat mondjon a miniszteriális főembernek, amitől betiltják az egészet. De azért nekem feltűnt a sürgés-forgás, a takarítás. Így nem ért váratlanul a látogatás...

- Akkori műveinek erős társadalomkritikai töltése volt: mindegyik jókora iróniával bírálta az egypártrendszer anomáliáit, vezetőit. Például a bezártságot modellező Madárkalitka, a pénz helyett sátáni kacajjal fizető Acélmosoly, a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő politikájára utaló Központi irányítás, vagy az Egyéni tudatbefolyásoló.

- Azon a kiállításon szerepelt is mindegyik, és én sorra bemutattam ezeket a miniszteriális főembernek, elmondtam, melyik, mit szimbolizál. Eljutottunk a Központi irányítás szobromhoz: mutattam a az óraszámlapokat, amelyeken sehol sincs mutató, kivéve egyet, középen, melyen jól olvasható a felirat: Pobjeda . Látszott: ez az óra viszont visszafelé forogva számlálja az időt. Mire a főember cinkosan csak annyit mondott: rendben, de legalább a mutatókat állítsuk balra... A kiállítás igen sikeres lett, a nyitva tartást is meghosszabbították. Én szinte itt laktam, figyeltem, minden működik-e.

- Hogyan születtek ezek a szellemes, keserűen ironikus művek? Sokat morgott a rendszer ellentmondásai miatt?

- Nem, nem szoktam morgolódni, rágódni. Könnyedén jöttek a szoborötletek. Nyitott szemmel járok, és a józan ítélőképességemre hagyatkozom, s valahogy mindig a jó oldalra állok. Akkoriban nem volt nehéz eldönteni, melyik oldalon a helyem. Egyfelől ott voltak a normálisan gondolkodó emberek. A másik oldalon meg egy csomó Moszkva-barát, megélhetési pártpolitikus, aki azt csinálta, amit elvártak tőle, mert tudta, ha másként cselekszik, kieshet a cukros pikszisből. Nem akartam én politizálni - de már az első szobraim is olyasmit fogalmaztak meg, amit a pártpolitikusok ellenséges véleménynek tekintettek. Nekem az volt a lényeg: ha bántanak - betiltják a kiállításomat - kiadhassam a mérgemet.

- Ki is adta. Amikor a megnyitó előtt betiltották az egyik tárlatát, ön ráírta a meghívókra: bizonytalan időre elhalasztva - és így küldte el mindenhová.

- Nekem ez elégtétel volt. De mindig vigyáztam arra, hogy azzal, amit csinálok, másnak ne okozzak bajt. Nekem nem volt vesztenivalóm: a szobraimmal elmondtam a véleményemet a világról...

- Persze, sok szórakoztató - társadalomkritikától mente