Világjáró tarisznya: Az utazók köve

Emilke arca azonnal felderült, amikor megpillantotta a számára oly kedves csíkos tarisznyát. Boldogan ölelte magához vizes, sáros útitársát, ami bizony elég rossz állapotban volt.

– Nem baj! Az a lényeg, hogy megvan – mondta, és várakozó pillantásokat vetett a béka irányába.

– Mindjárt megyek vissza a többi dologért is – nyugtatta meg a hörcsögöt.

–Mert láttam még ott szét szórva ezt-azt. Te addig mosd ki a tarisznyádat, hogy szép tiszta legyen, amikor újra útrakelsz! – mondta a Zöldhátú, és Emilke neki is látott a mosásnak, ami nem kis fejtörést okozott neki.

Ugyanis egy alkalommal majdnem elkapta a víz sodrása, így hát egy nehéz követ használt nehezéknek, amíg mosogatta a tarisznya sáros felét. Egyszer csak megszólalt:

– Na, most már jó lesz – állapította meg, s kiterítette a part napsütötte oldalára, és várta vissza a békát.

Jött is az nem sokára, és hozott valamit. Aztán megint eltűnt, és megint hozott valamit. Hol egy ollót, hol egy kiskanalat, egy kis villát, vagy egy ébresztő órát, ami minden bizonnyal már elromlott a vízben való ázástól. De hozott a béka egy fél pár kiszoknit is, egy kis pamut sapkát is. Végül előkerült a zseblámpa is.

– Ez az utolsó – szólalt meg végül – Azaz van még itt valami! – mondta, s a szájából elővett valami kavicsfélét. A kavics rendkívül különösnek tűnt: fura kékeszöld színe volt, sötétkék csíkokkal, s a közepe át volt fúrva. Úgy tűnt, könnyen átlehet fűzni rajta egy madzagot.

– Ezt is ott találtam a zseblámpa mellett. Gondoltam, ez is a tiéd lehet. – a Sárgabundás nem szólt semmit, pedig pontosan tudta, hogy a kő nem az övé, de úgy gondolta, ha már hozzákerült, nem szól róla. Lesz, ami lesz.

De mi legyen a békával? A lelke mélyén tudta, hogy adnia kell neki valamit, amiért ilyen kedves volt, és ennyit segített rajta. A lámpát nem adhatta neki, mert arra még neki is szüksége lehet. Viszont az ébresztő órát nem sajnálta. Azt szívesen neki adta, s úgy tűnt, hogy a zöld béka örül neki.

– Nahát! Ilyen órám még sosem volt! – mondta, miközben forgatta a mancsai között. – Hova is tegyem? Nem hagyom a parton, mert ellophatják. De tudod, mit? Leviszem a víz alá, így legalább mindig emlékezni fogok rád. De várj csak! Én is adok valamit! – mondta, majd eltűnt a víz alatt.

Kis idő múlva egy vizes madzaggal jött vissza.

– Olyan szép az a kő, de sajnos a láncát nem találtam meg. Ezért úgy gondoltam, fűzzük át a madzagot a kövön, ha nem haragszol, mert láncom sajnos nincsen.

Emilke nagyon megörült. A nyakába akasztotta, s mivel nem volt nehéz a kő, nem zavarta. Átölelték egymást, és elbúcsúztak. Emilke bepakolt a tarisznyájába, és útnak indult.

Újra egyedül volt, és nem szeretett egyedül lenni. Elszomorodott. Megint eszébe jutott Ágota, és főleg Nyusz.

– Jaj, drága jó barátom! Merre járhatsz most? Vajon látlak-e még valaha ebben az életben? – így gondolkodott, de egyszer csak olyan érzése támadt, hogy valaki követi. Többször is hátra nézett, nem látott senkit. Azonban a félelem egyre jobban úrrá lett rajta. Cselhez folyamodott hát: elfordult egy domb mögé, ahol elbújt. Tudta, hogy ha valaki követi, az minden bizonnyal ide is utána jön. Így is lett!                                                                                                              (Folytatjuk)