Világjáró tarisznya - A fura vízi lény

Ahogy Karmosmancsos bogozta kifelé, nagyon szégyellte magát. De mit tegyen? Ágotát mentse meg, vagy saját magát? Hogyan tudnának mindketten megmenekülni? Ilyen gondolatok cikáztak a kobakjában, miközben a macska kiszabadította. Azaz majdnem, mert az egyik mellső lábán hagyott egy kis zsinórt.

– Ne olyan gyorsan! - kiáltott a macskára a béka.

– Mit cibálsz?

– Lassú vagy! Igyekezz, és mondd, hogy merre menjünk tovább? – türelmetlenkedett a kandúr.

– Erre! – vezette vissza a kis tóhoz Nándi.

Leültek a partra, Nándi elkezdett beszélni. Elmondta, a macska foglya, és hogy annak mi a szándéka vele. Azt remélte, a fura vízi lény meghallja, előjön, és csinál valamit, de nem történt semmi. Ennek ellenére csak beszélt, és mondott mindenfélét.

– Miket motyogsz? – kérdezte a macska.

– Semmit, csak épp arról beszéltem, hogy ez egy varázstükrű tó, amiben lakik egy jövőmondó fura lény. De ezt nem is lett volna szabad elárulnom – csapta tapadókorongos kezeit a szájára, mint aki titkot árult el. Ellenben a macskát elkezdte érdekelni a dolog.

– És hol van most?

– Majd előjön, ha úgy látja, hogy arra érdemes valaki áll a parton. Nekem is megjósolta, hogy hamarosan elkap egy nagy macska, és az lesz a veszte, hogy madzagot köt a lábamra – ravaszkodott tovább, de a kandúr komolyan vette, és elhitte, mert elkezdte kibogozni a béka lábáról a madzagot. Minden idegszála megfeszült, annyira akarta látni a jövendőmondót. Egyszer csak ott termett a kis lény.

– A jövődet akarod tudni, macska? – kérdezte sejtelmes hangon. De Nándi már nem hallotta mit beszéltek, mert a csodálkozástól gondolatai elkalandoztak. Minden bizonnyal meghallotta őt a fura lény, különben nem tette volna fel ezt a kérdést. Kis békaszíve megtelt reménnyel: segít neki ez a kis valaki, és ezért ő hálát érzett.

Gondolataiból egy nagy csobbanás rázta fel. Karmosmancsos belezuhant a vízbe. Akárhogy kapálózott, mindig visszacsúszott. A kis lény pedig arra biztatta Nándit, meneküljön, de közben jól ráijesztett a macskára:

– Össze fogsz menni picire, és színtelen leszel, mint én! – nevetgélt gonoszkodva, miközben a macska nyivákolt, és próbált kijutni. Nándi tudta, hogy itt az idő. Leleményességének köszönhetően kiszabadult, futásnak eredt. De vajon merre vannak Ágotáék? Igyekezett valami ismerős helyre visszaemlékezni, s közben a bátorsága is megnőtt. Kellemes légáramlat csapta meg az orrát, azt követte. Hamarosan már ismerős hangokat is hallott, így ő maga is meglepődött, milyen ügyesen visszatalált.

– Hát, te hol voltál? Össze-vissza kerestünk, pedig el kéne hagynunk a barlangot Sismis szerint nagyon gyorsan – mondta Ágota.

– El bizony, mert alig sikerült megint leráznom Karmosmancsost! – lihegte Nándi.

– Mit keres itt? – húzta össze mérgesen a szemöldökét Emilke.

– Az most mindegy! Merre megyünk tovább? – kérdezte reménykedve a béka, de Sismis már át is vette a szót:

– Kövessetek, és akkor hamarosan megmenekültök. Elérünk majd egy pici repedéshez, ott átmásztok, és már kint is vagytok a szabadban – mondta magabiztosan a denevér.

De valóban ilyen könnyen véget érne a kalandjuk? (Folytatjuk)