Világjáró tarisznya: Újra Rigóerdőben

Vagy a hideg miatt, vagy azért-e, mert már ősz volt, és ez mindenkit lelassított, nem tudom. De tény, hogy az erdő nyugodt volt, szinte kihalt, és nem is sejtette, hogy hűtlen kis lakója visszatért. De nem is tudhatta senki, hiszen még Emilke sem szagolt bele szeretett erdeje levegőjébe, mivel éppen Apornál vendégeskedett. Hogy miért? Azonnal elmesélem.

Mivel jó mélyre zuhant Emilke és Teki, Apor jobbnak látta, ha a saját alagútján keresztül érik el a felszínt. Nem akart fölöslegesen ásni. Így hát Apor újra vendégségbe hívta a Sárgabundást. Leültek a már ismerős nappaliba, és Apor újabb teát készített:

– Ez egy vadonatúj találmányom – mondta. – Sikerült zöld teát beszereznem, és ehhez kevertem még egy kis narancsot, és gyömbért. Na, milyen? – kulcsolta össze a kezét Apor maga előtt, és izgatottan várta a választ.

– Hm, barátom! Ez fenséges – bólintott Emilke. – Tudod, mindig erre az ízre fogok emlékezni ezután, ha erre a napra fogok gondolni. Számomra ez lesz a hazatérés íze. Érted ugye, hogy hogy gondolom?

– Persze, hogy értem. Engem pedig ez a tea a legjobb barátomra fog emlékeztetni – így beszélgettek, és őszinte tiszta szeretet, és megértés volt köztük. Egyszer csak Apor ezt kérdezte: – Na, de hol voltál ilyen sokáig? Aggódtam miattad. Még el sem búcsúztál!

– Nem tudtam. Olyan hirtelen jött ez a világlátás.

– Világlátás? Hogy érted ezt?

– Furcsa, ugye? De igazából én sem értem magam. Csak találkoztam valakivel, aki világgá készült menni, és mivel éppen unatkoztam, gondoltam vele tartok. Nem is tudom, hogy gondoltam? – tűnődött el hirtelen a kis hörcsög, s látszott rajta, hogy tényleg most gondolta végig, mit csinált.

– És megbántad? – kérdezte a vakond.

– Nem! Egy percre sem. – hangzott a válasz nagyon határozottan. – Azt hiszem, újra neki vágnék. Tudod, azt szokták mondani, hogy „hozz meg egy döntést! Nem baj, ha nem jól döntöttél, csak dönts!" Hát én akkor így döntöttem.

– Milyen igazad van. Ezt a tanácsodat meg is fogadom.

– De azért, nehogy te is útnak indulj! – tette hozzá hirtelen Emilke.

Ezen aztán jót nevettek, hogy gurultak a nevetéstől, mert elképzelték, ahogy Apor botorkál a világosban, vagy éppen mindenfelé alagutat fúr.

– Á, nem – mondta nyugodtan végül Apor. – Jó nekem itt. Megvan itt mindenem. Boldog vagyok és biztonságban érzem magam – sokáig beszélgettek, és Emilke elmesélte a kalandjait az első lépéstől az utolsóig. Apor ámulattal hallgatta. Aztán eljött a reggel, és fény szűrődött be. Emilke szíve nagyot dobbant.

– Haza megyek. – suttogta –, elbúcsúzott barátjától, és végre kidugta fejét a vakondtúrásból.

Mélyen magába szívta Rigóerdő illatát, és szeme teleszaladt könnyel. Újra otthon volt, és ismerős volt minden. Semmi sem változott. Elindult az úton, újra rugdosta az avart, de szíve elszomorodott.

Mi lehet Ágotával, és Nándival?

Megállt, mert hirtelen megpillantott valami, vagy inkább valaki ismerőst. Egy bokor mögül bolyhos, barna bundára lett figyelmes, és két nagy fülre.

– Nyusz, te vagy az? – kérdezte. (Folytatjuk)