Világjáró tarisznya: Az utolsó kaland

Megmosakodtak, megreggeliztek, felöltöztek, kinéztek az ablakon, és ekkor ugyanazt a szót mondták ki:- Hűha! - ugyanis sosemlátott hózuhatag hullott Rigóerdőre egy éjszaka alatt, de akkora, hogy sem a földön, sem a fán nem voltak biztonságban a lakók. Emilke első gondolata ez volt:

- Hogyan jutok el Ágotához? - ám az egérlány már megint megelőzte. Kiment a ház elé, azaz csak ment volna, ha tudott volna, ha a hótól ki tudja nyitni az ajtót. Ám nem lett volna Ágota, ha meg nem találja a megoldást. Kis lapáttal kotorászta a havat, mire sikerült egy kis ösvényt ásnia, egyenesen Emilkéék felé folytatta az utat.

Emilke sem bírt várni, s ugyanazt tette. Valahol az erdő közepén találkoztak is. - Milyen karácsony lesz így? - szomorkodott Emilke.

De ahogy tovább mentek, hirtelen megmozdult alattuk a hó, ami persze nem volt meglepő, csak hogy tovább süllyedt, és még tovább.

- Ó, én már ismerem ezt az érzést! - nevetett Emike. - Ez Vakond Apor birodalma!- Micsoda? - értetlenkedett Ágota, miközben földre huppant.

- Itt lakik a világ legjobb szívű vakondja. Gyere, és ne félj! - nyugtatta meg barátját a hörcsög, és mint aki ismeri a járást, indult is Apor ajtajához, majd bekopogott.

Szegény vakond csak szemüvegben ismerte meg teakedvelő barátját, de akkor aztán volt nagy öröm! Apor épp azon kesergett, hogy megint egyedül tölti majd ezt a karácsonyt is, amikor váratlan vendégei megjelentek. Ágota csak ámult és bámult a sok csodától, ami a szeme elé tárult: a plafonig érő drágakő gyűjtemény, a sokféle teafű illata, a föld alatti virágok látványa mind csodálattal töltötték el: - Ki gondolta volna, hogy a föld mélye ilyen csodákat rejt? - csapta össze álmálkodva a tenyerét.

- Most viszont melegedjetek! - ültette le őket Apor, és egy különös teakeverékből készített teát főzött nekik. Amikor a tea elkészült, a teáskanna fütyülni kezdett.

- Jaj, de aranyos, és ötletes! - kuncogott Ágota.

- Igen, én is nagyon szeretem! - mondta Apor. - Így mindig tudom, hogy kész a víz, és nem feledkezem el róla - de a tea mellett még különösebb illatot véltek felfedezni.

- Mi ez a vaníliás illat? Ez is tea? - érdeklődött Emilke.

- Nem, ez szaloncukor. Én főzöm. Majd, ha kihűlt a formában, papírba csomagolom.

- Hát, persze! - rikkantott Ágota. - Emlékszel, Emilke, amikor Gréti néni házába belopakodtunk? Ott ettünk ilyet először - és Emilke persze, hogy emlékezett, mert ott is félt nagyon. De ez az este jól telt. Elmesélték az összes kalandjukat Apornak, aki nem győzött csodálkozni. De a legjobban mégis annak örült, hogy most nincs egyedül, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez az este. Ám másnap nagy meglepetésre ébredt az erdő. Arra, hogy az egyetlen fenyő, amelyik kikandikált a hó alól, tele van vaníliás szaloncukorral. S akik ráakasztották, nagyon boldogok voltak! Kitalálod, kik voltak azok? Szerintem igen. Bizony így van ez: jót tenni nagyon jó érzés! Ez volt Ágota és Emilke utolsó kalandja, ők már örökre elválaszthatatlanok maradtak. Az igazbarátok, akik a bajban is kiálltak egymás mellett. De mi lett vajon a világjáró tarisznya sorsa? Bekerült egy fiókba, és talán már nem is veszi elő onnan senki. Vagy mégis? (Folytatjuk)