Tolcsvay Béla: Muzsika nélkül nem élhet az ember

A pázmándi Tolcsvay-birtok vendégségét élvezve szinte már kötelezően „Béla bátyánk”-ként kellett szólítanunk a művészt, aki szerint az 1970-es évek környékén kezdődött a zeneipar felhígulása. Amikor már a zenészek nem a zene, hanem a pénz miatt álltak össze együttesekké. Így alakultak meg az úgynevezett „supergroup”-ok, melynek Tolcsvay Béla is az áldozatává vált.

– Mint köztudott, a Fonográf együttes az Illésből és a Tolcsvayból állt össze. Az öcsém benne volt, de én nem, ehhez a zenei romláshoz nem akartam a nevemet adni. Ott álltam Levente előtt, és istenítettem, hogy ő a magyar Beatles, de én ennek ellenére sem vagyok hajlandó hozzájárulni az új világ ízléséhez. Ők elkezdtek játszani egy olyan zenét, amely az igazi amerikai 70-es éveket idézte, én pedig visszaálltam arra, amit a Tolcsvay Trióval csináltunk, és a mai napig ezt csinálom – kezdett bele keserűen a múlt felidézésébe Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zeneszerző, szövegíró.

Tehát az imént említett 70-es években bizony komoly változás jött a magyar könnyűzenei életben, s ennek a digitális technológia adta az alapját.

– 1973-ig zenekarok voltak a rockzenében. Mind­egyik karakteres volt, egyiket sem lehetett összekeverni a másikkal. Tisztán emlékszem, mikor még analóg módon vettük fel a műveinket, magnószalagot használtunk. Láttuk, ahogyan mozog az oszcilloszkóp. Ma már egy limiterrel kiemelnek egy frekvenciasávot a hangképből, emiatt a kedves hallgató azt hiszi, hogy hallja a középső hangot. Valójában nem hallja. Csupán a szélső hangokat, a magas és a mély ütemeket érzékeli, ebből alakult ki a ma is hallható diszkózene. A magyarok közül a Neoton jelent meg így a palettán.

Az idősebbik Tolcsvay fivér édesapja kérésére elektroműszerészként végzett, hiszen úgy gondolta, nem biztos, hogy komoly zenei karriert tudnának befutni. Mint utólag kiderült, mégiscsak sikerrel jártak, olyannyira, hogy például Kanadába kétszer is elutaztak a zenekarokkal. Mégsem élvezte az ottlétet.

– Akkor azt kérdezték tőlem: mit akarok kint látni? Azt mondtam, az indiánokat. Hol vannak az indiánok? El is vittek egy rezervátumba. Furcsa volt látni, hogy – a kifejezetten alacsony adó miatt – cigarettával és textillel kereskednek. A világ nem jó úton halad... – mesélte.

Budapesten született. S bár már több mint húsz éve él Pázmándon, ott az első pillanattól kezdve mindenki tudta, melyik házban lakik Tolcsvay Béla.

– Már akkor is kivételes volt, hogy csak pázmándi emberek építettek házat a faluban. Emiatt úgy gondoltam, mivel én jöttem máshonnan, nekem kell alkalmazkodnom hozzájuk. Egyébként érdekes történet, ahogyan megismerkedtem a településsel. Soha semmi dolgom nem volt Pázmándon, egészen 1971–72-ig nem is tudtam, hol fekszik a település. Ebben az időszakban muzsikáltunk együtt Máté Péterrel (akinek felesége és lánya mind a mai napig Pázmándon laknak – a szerk.), akivel elég sokszor „elhajolgattunk” a közös összejövetelek után. Az egyik ilyen alkalommal a Semmelweis utcai taxiállomásnál éppen besegítettem Pétert egy taxiba, majd mondtam a sofőrnek, hogy vigye őt a Krisztina körútra. Erre Péter közbeszólt, hogy „nem megyek a Krisztina körútra, ott a nagyanyám lakik, én Pázmándon lakom”. Soha nem hallottam a helyről, ezért igencsak kételkedtem a szavában, főleg abban az állapotában. Kérdőre is vontam, hogy miről beszél, erre azt válaszolta nekem: „Nem tudod te még, hogy hol van a világ közepe!” Ekkor hallottam Pázmándról először – emlékezett.

Magát az utolsó olyan generáció tagjai közé sorolja, aki még ismerte a technológiai fejlődés előtti időszakot, zenei irányzatot, s becsüli a régi idők értékeit. Tudja, hogy a világ változik, éppen ezért kell az ő felfogását és életfilozófiáját is továbbadnia valakinek. Ez a valaki nem más, mint Heinczinger Miklós, a Misztrál együttes alapítója.

– Mika (Heinczinger Miklós – a szerk.) az én jövőm, idézőjelben. Mióta Nagymaroson húsz éve minden évben Misztrál-fesztivált rendeznek, mindig meghívnak, s én mindig ott is vagyok. Amit tudok, azt mind átadom, átadtam Mikának – mondta.

Beszélgetésünkből kiderült, számára mennyire fontos egy-egy dolog, például egy dátum. Nevezetesen június negyedike.

– Nagyapám 1880. június 4-én született. A hátszegi (Erdély, Vajdahunyadtól 50 kilométerre – a szerk.) leányiskolának volt az igazgatója, magyar–görög szakos történelemtanárként. Majd rá száz évre az én lányom is június 4-én született, éppen ezért adtam neki a Glória nevet. Édesanyám pedig két évvel ezelőtt hagyott itt minket, 101 éves korában, június 4-én.

Az egész interjú talán egyik legfontosabb kérdését a közel másfél órás beszélgetés vége felé szegeztem neki: lesz-e még közös fellépése a Tolcsvay Triónak?

– Sajnos Czipó Tibor basszusgitáros nemrég eltávozott közülünk. Egy éve, lényegében Tibi halála óta nem léptem fel. Vannak emberek, akik nagyon szívesen jönnének gitározni, és vannak olyanok is, akik nagyon jól ismerik a dalokat – például Szemes Laci, aki még a Trióban is játszott velünk az elején. A már említett Misztrál együttes bőgőse is tudja az anyagot, hiszen kint voltunk vele Lengyelországban, amikor Tibor már nem érezte jól magát a zenéléshez. Igazából – őszintén megvallva – felkérés kérdése az egész. Az biztos, hogy zenélni fogunk, nem hagyjuk abba, hiszen muzsika nélkül nem élhet az ember, ahogyan azt Kodály Zoltán is mondta. Vagyis élni lehet, de nem érdemes… Nagyon-nagyon fontos a zene – hangsúlyozta a művész.

Mivel „Béla bátyánk” – még mindig a Tolcsvay-birtokon vagyunk, de már kint, a gondosan vágott növénykert mellett folyik a beszélgetés, a kis fúrt kút társaságában, csodálva a természetet – a koronavírus-járvány veszélyeztetett korosztályához tartozik, kíváncsi voltam, miként élte meg a pandémia időszakát, hogyan töltötte mindennapjait a bezártságban.

– Ugyanúgy, mint mások – válaszolta nevetve. – A vírus miatt februárban volt az utolsó fellépésem, most júniust írunk. Kemény időszak volt ez, hiszen mi, zenészek, akkor élünk igazán, ha muzsikálni tudunk. Nehéz volt megélni azt, hogy akarva-akaratlanul be vagy zárva, igaz, a falusi élet ebből a szempontból a lehető legjobb, hiszen hátul ott a kertem, el tudtam a növényeket ültetni, palántázni. Van és volt mit csinálnom így is, bár az furcsa volt, amikor megjelentek az unokák a kapuban, de be nem jöttek. Ezt is túléltük, remélem, nemsokára ismét megölelhetem őket.