A mítoszok mögött...

A középkor első századaiban az uralkodóknak nem volt székhelyük, így fővárosuk sem, hiszen úgynevezett itineráns, azaz vándorló életmódot folytattak. Magyarországon már a korai időktől kezdve léteztek állandóbb jellegű központok, mint Esztergom és Székesfehérvár, majd később Buda (Óbuda). A Képes Krónika szerint például „Szent István királynak bevett szokása volt, hogy az általa alapított valamennyi egyházat évente legkevesebb három alkalommal felkeresse”. És nagyjából ennyi, amit biztosan tudunk abból a korból, hiszen rendkívül kevés írásos emlék maradt fenn, s mivel azok többsége is megrendelésre, gyakran utólag készült, rendkívül komoly forráskritikát kell alkalmazni. A megértést különösen nehézzé teszi, hogy olyan mai fogalmakkal kellene leírni egykor volt dolgokat, amelyek akkor még nem léteztek vagy egészen mást jelentettek.

Erre vállalkozott az idei Királyi Napok rendezvénysorozat nyitó rendezvényén, a „Király és városa” címmel rendezett konferencián három tudós. Weisz Boglárka tudományos főmunkatárs arra kereste a választ, hogy mitől volt egy város város a középkor elején. Zsoldos Attila akadémikus Székesfehérvár helyét és szerepét próbálta bemutatni az Árpád-kori Magyarországon. Skorka Renáta tudományos munkatárs Károly Róbert példájával és kora bemutatásával lényegével a hétköznapokból adott ízelítőt.

Weisz Boglárka rögzítette: a magyar városokról első hiteles beszámolóink arab utazóktól származnak. A városok közigazgatásuk, jogaik és kiváltságaik szerint se voltak egyenlők, nem voltak egységesek. Elsőként az ipar és a mezőgazdaság fejlődését elősegítő, többnyire nyugatról érkező bevándorlók, a hospesek kiváltságai jelennek meg az iratokban, később a városiak is. A városok lakói bizonyos önkormányzatiságot élveztek. Ennek fő jellemzői a szabad bíróválasztás és bíráskodás, saját adószedés, egy összegben történő adózás, saját igazgatás, saját plébános választása, a vásártartás és az árumegállítás joga, a vámmentesség és a végrendelkezés joga. A városiak jellemzően nem függtek a környék földesuraitól, de ez se volt mindenhol így, mint ahogy az sem volt mindenütt igaz, hogy a városnak fallal kellett körülkerítve lennie.

Az érdekes előadáson, amely jó példáját adta annak, hogy a kánontól eltérő nézőpontból bemutatott történelem iránt nem is olyan nehéz felkelteni a figyelmet, több érdekes, a tankönyvekben – sajnos – nem szereplő érdekesség is elhangzott. Az egyik szerint az adók egy része – éppen úgy, mint ma – a helyi fejlesztésekre ment. A másik szerint pedig a fehérváriak annak idején se voltak híján „kurázsinak”, s volt, hogy a királyt addig nem „engedték be” a városba a koronázásra, amíg meg nem erősítette kiváltságlevelüket.

„Az Árpádok udvara” sokkal inkább személyek meghatározott körét jelölte, mintsem egy bizonyos, földrajzilag meghatározható helyet. Azok a települések – mint Esztergom, Székesfehérvár vagy később Óbuda, illetve Buda -, amelyeket hajlamosak lennénk az Árpád-kori Magyarország egymást váltó „fővárosainak” gondolni, valójában királyi „székvárosok” voltak – mondta Zsoldos Attila. Az akadémikus, aki e kor szakértőjeként – megnyugtatván a hallgatóságot – kiemelte, hogy mindezt Esztergomban is el szokta mondani, határozottan állította, az Árpád-korban ezen túl is nagy országos jelentősége volt Fehérvárnak. Ezt a legújabb kutatási eredményekre alapozva legalább három jelenség igazolja.

Az első a törvénylátó napok intézménye, amely a második pogánylázadás óta, ha nem is ezen a néven, bizonyítottan létezett, s amit az Aranybulla csak írásba fogalt.

Annak, hogy a királyi zászlót itt őrizték, nagy jelentősége volt, hiszen felvételével indultak, visszakasztásával fejeződtek be „hivatalosan” a hadjáratok. E gesztus közjogi funkciója se elhanyagolható: a háborús időszakban sokkal szigorúbb törvénykezés miatt annak elejét és végét is jelezni kellett.

A harmadik olyan momentum, amely a többi királyi székhely fölé emelte a várost – mutatott rá az előadó, akit külön elismerés illet azért, mert a mai ember köznapi fogalmaihoz és tapasztalataihoz illeszkedő, közérthető megközelítést és képet használt – a fehérvári káptalan „közigazgatásban” betöltött szerepe volt. A királyi pecsétet itt, a hazai írásbeliség egyik központjának számító egyházi intézményben őrizték, s azzal, hogy a királyi, majd egyéb hivatalos iratokat is itt készítettek el, az akkor „állami közjegyzői” feladatokat is a városban látták el. Érthető hát, hogy itt volt a kincstár, az ország levéltára, a fehérvári prépost pedig előbb a királyi pecsét őre, majd az ország alkancellárja lett.