A sellő meg a lábujjak

Azért sellőkről nem lehet akárkivel beszélgetni. A fiú csak bólint, de nem válaszol. A vízen lebegő rózsaszín gumilabdát nézi, ami egyre messzebb sodródik zöld fürdőruhát viselő bőgő gazdájától. A kislány egészen ügyesen úszik, de minduntalan arcon csapják a hullámok. Néha olyan váratlanul, hogy még a sírása is abbamarad.

– Ha sellő lennék, visszahoznám a labdát – próbálja meg kitölteni a hosszúra nyúlt csendet. Kínos csend, ostoba locsogás. Azon rágódik, mikor beszéljen, és mikor maradjon csendben. Nem akarja elijeszteni a fiút. Bár ha eddig nem tette, most már aligha. De az is lehet, hogy a következő pillanatban felugrik és elrohan. Ez egy törékeny valami. A fiút pedig még mindig a rózsaszín gumilabda köti le.

– És a lábkörmeim színe változna a hangulatommal – eltartott egy kis ideig rájönnie, mennyire furcsán hangzott ez a mondat. – Ezt egy filmben láttam – teszi hozzá mentegetőzve – elég nagy hülyeség, mert a sellőknek uszonya van. Bár ennek a lánynak valamiért, ha kijött a vízből lábai nőttek. Csak ő nem problémázott ezen annyit, mint Ariel.

A zöld fürdőruhás lány feladta a küzdelmet, folyó orral bámult a távolodó labda után. Miért nem segít senki szegénynek? Lábujjhegyen áll, kezével kalimpálva egyensúlyoz, innen olyan, mintha integetne. Egy pillanatra arra gondolt, utána kéne úszni, visszahozni a labdát, odaadni a kicsinek. A fiú nem tud úszni, szégyelli, neki is csak egy fülledt nyári este merte elmondani. Akkor meg minek jöttek ki erre a rohadt strandra? Ez a gondolat pont eléggé fájt ahhoz, hogy újabb értelmetlen fecsegésbe kezdjen.

– Van valami undorító a lábujjakban, nem? – Most mindketten a fiú lábát nézik. Nem volt bennük semmi különös. – Régen nem akartam megöregedni, mert minél öregebb vagy, annál rondábbak a lábujjaid.

A fiú úgy érezte itt az ideje megszólalni. Mindig is nehezére esett beszélni. De vannak olyan emberek, akikért muszáj megtenni.

– Ő a főnök – mutat a nagylábujjára – ő pedig a tőzsdeügynök. Kicsi és kövér, és mindig ellenkező irányba akar menni, mint a többiek – szemléltetésképpen mozgatni kezdi a kislábujját. Mint aki egy kicsit büszke is rá, hogy meg tudja csinálni. – És ők itt hárman az asszonykórus, a főnök után mennek, ide-oda hajlongnak, mint a vokál énekesek, mintha össze lennének nőve – a lány elmosolyodik. – Van olyan, hogy mutatólábujj? Vagy középsőlábujj? Vagy gyűrűslábujj?

A kislány felfelé kapaszkodik a lépcsőn, didereg, ahogy kiér a vízből, zöld fürdőruhája pántját igazgatja, még egyszer hátrafordul, a labda már egészen aprónak látszik. Lemondóan hüppög. A fiú és a lány kíváncsian nézik, vajon kihez tartozik, ki az, aki nem vigasztalta meg, és nem úszott a labdája után. Egy idős hölgy alszik hercegnős törölközőn, a kislány csöpögve megáll mellette, nem akarja felébreszteni. Miét nem figyelt a gyerekre? Beengedte egyedül a vízbe, miközben ő kényelmesen elszunyókált? Vagy a kis hülye volt túl türelmetlen?

– Menjünk! – kérdezi a fiú, szemét le nem véve a kicsiről, aki rózsaszín lábujjaival a füvet piszkálja.

-Aha! – A fiú összecsomagol, gyorsan és rendetlenül, ahogy a fiúk szoktak, feltápászkodik, lábán nyomot hagytak a fűszálak. A táskát a lány ölébe teszi, majd elindul, a göröngyös földön óvatosan kormányozva a tolószéket.

– Lehet, hogy a baleset óta sellő vagyok! – töpreng a lány, kényszeríti magát, hogy ne forduljon hátra, még egy utolsó pillantást vetni a zöld fürdőruhásra és tovatűnő rózsaszín labdájára. A fiú most sem szól egy szót se, de megkönnyebbült. Halványan mosolyogva kerül ki egy csenevész napernyőt. A lány pedig nyakát kitekerve, a napfényben hunyorogva pillant fel rá.

– Amúgyis, a lábujjak undorítóak! – vigyorog. – Még a tied is, hiába nézel így rám.

***

Ez a vonat is pont olyan büdös, mint a többi. Ahogy felszálltunk többen is felálltak. Én ugyan fel nem kelek ebből a rohadt székből, de legalább mindketten le tudtunk ülni. Most alszik. Fárasztó az egész napos tologatásom. Én már rég otthagytam volna magamat a francba. Jó volt a parton. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzott. És jó lesz hazamenni is. Amíg a vonatra vártunk majdnem összevesztünk.

A strand se volt jó, és otthon se lesz jó. Azért ez az egész rohadt nehéz. Vele is nehéz.

De velem a legnehezebb.

Hazamegyünk, anya azt fogja hazudni a pékségből hozott kakaós csigára, hogy ő sütötte, aztán sétálunk Afrikában a tengerparton, el egészen a naplementébe. Lehet, hogy homok ragad majd a rohadt kerekeim közé, de anya is elesett abban a ribancosan magas sarkú cipőjében.

Meg amúgy is, sellőkről tényleg nem lehet akárkivel beszélgetni.

(Részlet a szerző Lábujjakról című, terjedelmesebb írásából, amellyel megnyerte a fehérvári Tóparti gimnázium által, az intézmény alapításának jubileuma alkalmával kiírt irodalmi pályázatát.)

Nógrádi-Szabó Anna