Álomszerűség és nyers valóság

Hiába a névazonosság, Noémi és Melinda között nincs rokoni kapcsolat. Még csak nem is ismerték egymást, a közös kiállítás ötlete Melinda édesapjától származik. Ő szorgalmazta, hogy Amerikából hazatérő lánya és a Fehérvárra ugyancsak nemrég visszatért Noémi együtt mutassák be műveiket. Az ötlet jónak bizonyult: megnyitóra a forróság ellenére is sokan voltak kíváncsiak. Az érdeklődést az alkotók kedves és személyes szavakkal köszönték meg, Bakonyi István pedig a lelkes befogadó szemszögéből mondott rövid és találó kedvcsinálót a kiállításhoz. Bemutatta a hölgyeket, majd Melinda képeinél kiemelte azok álomszerű, titokzatos voltát, amelyek feltárják a személyiség belső rétegeit. Noémit a mesterségét magas szinten művelő festőnek nevezte, aki finoman kidolgozott módon ábrázolja, s a maga módján átértelmezi a valóságot.

A festmények előtt állva magunk is meggyőződhettünk az elhangzottakról, és arról: a művészet, a festészet szeretete, az elkötelezettség egyik fél részéről sem kétséges. A két alkotó személyisége, érdeklődési köre, stílusa ugyan más, ám a színek erőteljes használata, a nőiség izgalmas ábrázolása mindkettőjüknél jelen van legalábbis ebben az anyagban.

Szabó Noémi legfőbb vezérelve az volt, hogy minél többet megmutasson ezen a tárlaton a különböző alkotói korszakaiból: ez sikerült is. A kiállítás szeptember 7-ig tekinthető meg Fotók: Horváth Renáta

Noémi a megnyitó után elmondta: hosszú és fárasztó munkafolyamaton van túl, az új képek festése mellett a kiállításra szánt anyag válogatása, összerendezése is sok energiáját lekötötte. Minél többet szeretett volna mutatni különböző alkotói korszakaiból, és úgy érzi, ez sikerült. A végeredmény, a saját és kiállítótársa munkáinak látványa örömmel tölti el, szép nyugvópontot jelent számára. Reméli, a látogatók közül minél többen megtalálják saját kapcsolódásaikat a festményekhez. A kettejük által keltett hatást kavalkádszerűnek nevezte, amiben megvan a rendszer is. Képei közül az anya gyermek kapcsolatot érzékeltető Mimikrit emelte ki, elsősorban a technikai megvalósítás nehézsége miatt.

Melindával is sikerült pár szót váltani az érdeklődők, rokonok, ismerősök ostroma közepette. Évekig Amerikában élt és dolgozott, így először erről kérdeztem:

- Kilenc év után tértem haza, és most nem tervezem, hogy visszautazom, készen állok valami újra. Kolorádóban diplomáztam, majd Los Angelesbe költöztem, mert ott kaptam állást. Gyártástámogató mérnökként dolgozom, főleg repülőgép-alkatrészek mérésével foglalkozom mesélte.

A nem éppen női és nagyon reál tudományos érdeklődést feltételező szakma kapcsán Melinda kifejtette: nagyon szereti a szakmáját, de számára a teljességet az jelenti, hogy civil foglalkozása mellett a művészetben is kiteljesedhet. A festés számára létszükséglet, komoly hobbi, amelyhez egyéb területekről, művészeti ágakból például csillagászat, zeneművészet, irodalom is merít ihletet. Az utazás szintén motiválja, a hazatérés után mindig úgy érzi, hogy a látottak, tapasztaltak hatására erősebb benne a kifejezési vágy. A tárlaton látható festményeinek nagy része például a tavalyi barcelonai útja után készült, Salvador Dali és Antoni Gaudí művészetének hatására. Ezek az alkotók korábban is érdekelték, hatottak rá, de Barcelona után friss volt az élmény.

A festést autodidakta módon tanulta, otthon, mintegy magának dolgozott, ám a környezetében élők ösztönzésére Amerikában több helyen állított ki, s a galériák is befogadónak mutatkoztak. A fehérvári kettős tárlat megvalósulását nagy megtiszteltetésnek érzi, hiszen egy profi festő mellett lehet jelen műveivel tette hozzá Melinda, aki a képeken visszatérő, hangsúlyos motívumokról elmondta:

- A madár, a szem és a nő hármasa a spanyol út hatására alakult ki, nálam most a nőiség, a kiteljesedés, a szabadság érzésével kapcsolatosak. Általában elég sok minden van elrejtve a festményeimben, tudatosan vagy teljesen tudattalanul. Számomra az az érzés fontos, ahogyan a színek keverednek a vásznon. S jó tudni, ha ez, a látvány valakiből érzelmeket vált ki, ha mond valamit a befogadó számára, mert szerintem ez a művészet lényege.

Az Imágó/Ráció című kiállításon a látvány garantált - az érzelmek már rajtunk is múlnak.