Bűnbánó heti készülődés Tabajdon

Bűnbánó hétnek nevezték a többségében református vallású tabajdiak az ünnepek előtti időszakot, amely úrvacsoravétellel járt. Évente hatszor történik ez, nem úgy, mint a római testvéreknél, ahol minden misén magukhoz veszik Krisztus testét.

Soós Dénesné Soós Erzsébettel soroljuk a különbségeket a két keresztény (és keresztyén) felekezet szokásai között, amelyek azért Tabajdon több helyütt átfedést mutatnak. (Férjével nem voltak rokonok, vagy ha igen, hetedíziglen régről. ) A búcsú például nagy ünnep és jeles nap volt a reformátusok körében is, akik sokkal többen voltak, mint a katolikusok.

Erzsébet asszony 1936-ban született, de a falu múltjának „amatőr” kutatójaként az elődök történeteire is jól emlékszik, amit még gyermekkorában meséltek neki.

– Sírkövet állíttattunk a családban, s a nagy- és dédszülők neveit, adatait kerestem. Óraszám olvastam a református anyakönyveket, zúgott a fejem a sok névtől – idézi a tíz évvel ezelőtti pillanatot Erzsike, amikor foglyul ejtette szülőfaluja múltja.

Leginkább a nevek, s aztán a régi fotográfiák. Először a családtagoktól kérte el a minél régebbi képeket, majd a rokonoktól, végül másoktól is. Lemásolta, albumba rakta őket, s végül digitális fényképezőgépet vásárolt, s maga is elkezdte megörökíteni Tabajd házait, utcarészleteit, ünnepi alkalmait.

– Nehéz ifjúságom volt, arra az időszakra esett, amikor szétverték a hagyományokat és feledtetni akarták a múltat – mondja szomorúan. – Az ötvenes években nőttem fiatal felnőtté, nem tanulhattam tovább, sújtott bennünket a beszolgáltatás. Az új világot ellenezték a szüleim és nagyszüleim, én is láttam a sok ellentmondást, az átmenet bizonytalanságait megszenvedtük mindenhogyan – mondja. Elhessegetjük azonban a keserűségeket, s a gyermekkori húsvétokat idézzük meg.

– A nagypénteki böjtöt mi tartottuk, mákos tésztát ebédeltünk általában. Ünnepre akkor nem főztünk sonkát, tojást, eleget ettük a határban egész nyáron – nevet Erzsike. – A vasárnapi menütől nemigen különbözött a húsvéti és karácsonyi ételsor – teszi hozzá. – Tyúkhúsleves, pörkölt, sertésből, csirkéből, töltött káposzta, mákos és diós kalács, kelt tészta volt, s száraz süteményeket sütöttünk: királyfánkot, mágnás dióst. Bolti festékkel festettünk tojást, meg hagymahéjjal is. A locsoló gyerekeknek adtuk a tojást pár fillér kíséretében, a legényeket itallal kínáltuk. Sok locsolóm volt, de vízzel nemigen ijesztgették a lányokat – idézi a 40-es évek végét, 50-es évek elejét.

A húsvét előtt a legények pelyvával szórták meg bosszantásul a gondosan kialakított kerti körágyásokat, kiskerteket a lányos házaknál, más szokás nemigen dívott errefelé. A házakat alaposan kitakarították, legalább a konyhát kimeszelték, eltüntették a tél nyomait. A húsvéti templom megtelt a sok fiatallal, gyermekkel, a családok lelke is ünneplőbe öltözött. A kevés katolikus lakosság szokásai nem nagyon különböztek ettől, bár a háborúig nemigen házasodtak vegyes vallásúak, békében éltek egymás mellett a helyiek.

Erzsike albumjait lapozzuk, különösen a régi fotográfiákat csodáljuk. A lánytestvérek, barátnők gyakran egyforma ruhát viseltek, mert együtt varratták vagy varrták a közösen megvásárolt anyagot. Az Erzsike előtti generáció viselete gyökeresen különbözött a következőtől, korszakhatár választotta el őket egymástól. Hétköznap még parasztosan öltözködtek, ünnepkor és vasárnap már „úriasan”, polgáriasan. Erzsike édesanyja és barátnői is így várták a locsolókat. Erzsike kerékpárt kapott ajándékba az egyik tavaszon, az örömteli pillanatot a fotó is őrzi.