Caramel "nem szállt el" a dallal

Legutóbb a Vörösmarty Mihály Ipari Szakképző Iskolában lépett fel Caramel Székesfehérváron

Tizenegy éve robbant be a köztudatba Molnár Ferenc Caramel, aki már akkor is boldogította a székesfehérvári közönséget és adott interjút a feol.hu-nak. A napokban épp kiadott válogatáslemeze az elmúlt tíz év tíz dalával látott napvilágot. Caramel azóta mit sem változott, vagy ha igen, inkább pozitív irányban: kedvessége, közvetlensége töretlen.

- Attól, hogy az ember valamilyen sikert elér az életben, a szakmájában, még nem kell törvényszerűen stílust váltania, érinthetetlenné, távolságtartóvá válnia. Ez kell, hogy legyen a norma. Nem kell magunkat túlmisztifikálni.

- Tíz éve gondoltad volna, hogy az a pálya lesz mögötted, amit most visszanézve látsz?

- Mondhatnám naivan, hogy nem. De nyilván azért vágtam bele, mert voltak céljaim. Szerettem volna fejlődni, tanulni. Azt reméltem, hogy egyszer tudok majd olyan dalokat írni és énekelni, mint most. És ez remélem, nem túl erős kifejezés. Egyébként minél többet tanul, képzi magát az ember, annál inkább rádöbben, hogy semmit nem tud. Persze érzem a fejlődést, sokféle körülmények között léptem már fel. De még mindig sok a tanulnivalóm.

- Mi volt nagy öröm és siker eddig?

- Sok ilyen állomás volt, a nagykoncertek, azon belül is a sportarénás koncertek ilyenek voltak. A valóságban nagyon nehéz ma már megmozgatni az embereket. S amit látok, hogy az internet is kezd nagyon egészségtelen irányba „fejlődni”. A közönség sokszor azt hiszi, bármit kimondhat következmények, felelősség nélkül. Most nem feltétlenül magamra gondolok, bár én is kapom a mai napig a „büdös cigányozást”. Az ember ilyenkor sajnálja azt a másikat, aki így fröcsög a monitor mögött. Vajon mi járhat a fejében, a lelkében? Milyen lelki tusákat vív, milyen harag munkál benne, hogy számára ismeretlen embereket képes így kritizálni? Ez félelmetes.

- Valószínűleg a frusztrációjukat vezetik le ezeken a platformokon.

- Igen, de ez tök egészségtelen és szomorú szerintem. Persze nem azt mondom, hogy mindenáron legyen következménye az ilyen megnyilvánulásoknak, csak azt, hogy nagyon egészségtelen ez a jelenség. Hál’ istennek én nagyon keveset kapok ezekből, de azért kapok hideget, meleget. Amit egyébként szeretek, mert fontosnak tartom a kritikát. Aki azonban érzékenyebben kezeli, magyarázkodik, vitatkozik, nem jön ki jól az ilyen diskurzusokból. Elszomorít, de nem magam miatt, hanem a társadalom miatt.

- A szakmád másik árnyoldala, hogy a pályafutásodon kívül vagy helyett mindenkit a magánéleted érdekel. De gondolom az ember mégis igyekszik valahogy védeni azt a legkisebb magot, családot, ami az övé

- Igen, főleg, ha az embernek a gyerekéről van szó. De elfogadom ezt, mert ez az ismertséggel jár. Néha bántó is, hogy csak a magánélet felől érdeklődnek, a szakmai eredményekre nem kérdeznek rá. De ennek sem kell nagy jelentőséget tulajdonítani. Elzárkózni azonban nem szeretnék teljesen, az emberek ne érezzék azt, hogy kirekesztem őket az életemből. Örök küzdelem ez: adok egy kis magánéletet, de a szakmámra irányítom a figyelmet, hiszen azért mégis csak előadóművésznek gondolom magam.

- Van egyébként tervetek, hogyan nevelitek Szofit, a most egyéves kislányotokat a reflektorfény közepette?

- Nem titkoljuk őt, hébe-hóba még fotót is megosztok róla, de forgatókönyvet nem szeretnénk írni, hogy hogyan kellene kezelni ezt az egészet. Próbáljuk úgy nevelni, hogy ő ezt tudja a helyén kezelni. Persze eljön majd az idő, amikor felismeri, hogy az apukája ismert ember. Az értékrendje remélem, egészséges irányban tartja majd őt ebben a kérdésben is. Tartom magunkat olyan érett, ösztönösen jó szülőnek, hogy ezt meg tudjuk majd oldani s a nehezebb pillanatokat is megérti majd.

- Egy zenésznek nem könnyű egyébként részt venni a családi életben. Szoktad azt érezni, hogy bárcsak otthon lehetnék velük?

- Nagyon sokszor, igen. De ez bárkire igaz lehet, aki elindul otthonról dolgozni. A mi szakmánk persze elég kiszámíthatatlan. Pont ezért hoztam meg azt a döntést, amikor Szofi megszületett, hogy késő esti, mondjuk 10 óra utáni fellépéseket nem vállalok. Pont azért, mert szeretnék otthon lenni a családommal, s még akkor is, ha az esti fürdetésről lemaradok, hajnalban, amikor magunk közé tesszük az ágyba, örülök, hogy ott lehetek vele, velem alszik és hozzám tud bújni. De azért ez kettős dolog, mert szeretem azt, amit csinálok. Az is örömmel tölt el, amikor elmegyek valahová és az embereknek csillog a szeme. Ez a küldetésem, ez a dolgom, bár nem akarom túlmisztifikálni. Kettős érzés, s nem lehet választani. Jó tudni, hogy mindkét területen sínen vagyok, megtaláltam mindkettőben az egészséges egyensúlyt.

- Akkor újból a szakma. A decemberi sportarénás koncerten 13 ezer emberrel kell megtölteni a stadiont.

- Nagy vállalás lesz ismét, a mai világban főleg, az emberek ugyanis nagyon visszavettek a szórakozásból. Egyre nehezebb megmozgatni őket, ami abszolút érthető. Egyébként nem ez az első, viszont az utolsó sportarénás koncertem... Búcsúzom az arénától, remélem, meglehetősen odacsapós hangulattal. Az ok pedig az, hogy a zenémet szeretném más közegbe helyezni. Talán színházi irányban folytatom, ugyanis musicalt kezdtem írni, amit jövőre fejezek be. Nagyon izgalmas, új terület ez számomra. Emellett a feltörekvő, tehetséges fiatalokkal szeretnék foglalkozni, de hogy milyen formában, még nem tudom.  A lemezem pedig novemberben jelenik meg, amely kicsit romantikusabb lesz, mint az Epicentrum. Hasonlóan melodikusnak ígérkezik, mint a Lélekdonor vagy a Szállok a dallal. Ezek után az érzések után is vágyom mostanában.