Cégérei, zászlói díszítik a belvárost

Mindegyik gyönyörű, míves darab, témájában, motívumaiban is illeszkedik a történelmi hangulathoz. De Ecsedi Mária nem csak az ünnepek idején, a zászlók révén vált a belváros arculatának meghatározójává, hiszen ő tervezte Fehérvár cégéreit is.

A ruhabolt felett őrködő, napernyős, kényeskedő, pipiskedő hölgyfigurát különösen szeretem. Persze, a párja is roppant finom úr. A játékbolt cégérétől nosztalgikus hangulatom támad: eszembe juttatja a boldog gyerekkort, ahová rögvest visszarepülnék a madárforma léghajóval, a snájdig huszárral. Na és szívesen hordanám azt a csinos, míves lábbelit, ami a cipőbolt cégérén virít. És sorolhatnám a többit... Mindegyik cégér más és más: hűen tükrözi a boltocska funkcióját, ráfelel az épület, a környezet jellegzetességeire.

Az pedig különösen érdekes, hogy Ecsedi Mari eredetileg festő szakon végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ám a kísérletező kedve, a legkülönfélébb anyagok iránti vonzódása valahogy az iparművészet felé terelte. A gyerekkoráról faggatom: sokáig azt hittem, Ecsedi Máriából kettő is van, hiszen egy ikerpár tagja. De nincs hasonmása...

- Kétpetéjű ikrek vagyunk, más külsővel, eltérő személyiséggel, de mi Évával egyek vagyunk, mindig segítettük, erősítettük egymást - mondja az ikerségről Mária. - Ugyanakkor a többi testvéremhez is eltéphetetlen szálak kötnek: öten vagyunk, mind lányok.

S ami a legcsodálatosabb: az öt lányt egyedül nevelte fel korán megözvegyült édesanyjuk, aki 32 évesen munkába állt: védőnőként dolgozott. Hihetetlen tartással, pozitív életszemlélettel és túlélési ösztönnel kormányozta a családot. Pedig nem volt könnyű a háború után, majd az ötvenes években boldogulni.

- Az édesanyám védőnői fizetése nem volt elég ahhoz, hogy öt gyerek számára mindent biztosíthasson. Így kerültünk mi Évával 1951-ben, tízévesen egy évre egy kőszegi intézetbe, ami szinte a párja annak a katonai kollégiumnak, aminek színhelye Ottlik Géza híres regénye, az Iskola a határon. Rettenetesen nyomasztó hely volt: sokat sírtunk, de nem volt más megoldás. Ennek ellenére jó gyerekkorunk volt, összetartó családot alkottunk. Ráadásul mindenki továbbtanulhatott. Mi ketten Mártával örököltük korán elhunyt mérnök apánk kézügyességét: mindketten a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségiztünk. Nehéz volt oda bekerülni is.

Ecsedi Mária számára természetes volt, hogy csakis a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szeretné folytatni a tanulást. Elsőre - ahogyan sokaknak - neki sem sikerült bejutni. Két évig dolgozott: dekorációs munkákat csinált, ezzel egy csomó gyakorlati tudnivalót lehetett elsajátítani, aminek később hasznát látta. A főiskola festő szakán nagyszerűen érezte magát, bár mesterével, Kádár Györggyel nem passzoltak egymáshoz, de Mari megpróbálta ebből a helyzetből a legjobbat kihozni. Ujházi Péterrel már a főiskola első évében egymásra találtak, a diplomaosztó után összeházasodtak, és Péter szüleihez költöztek, Fehérvárra. Ecsedi Mari a festés mellett fa- és linóleummetszeteket csinált, meghívókat, plakátokat tervezett, a múzeum számára rajzokat készített a régészeti leletekről.

Akkoriban terjedt el az a szokás, hogy a művészek és az üzemek szerződést kötöttek. A művészeknek ez jövedelmet jelentett, az üzemek pedig igényes munkákat kaptak. Ecsedi Mária a kincsesbányai bányával kötött megállapodást: meghívókat készített számukra, a nagy ünnepekre ő csinálta a dekorációt is. Kiderült: egy munkatársuk kedvtelésből faintarziát csinál, úgy, hogy lemásol képecskéket. Mari megkérdezte, nem akar-e egy művész által tervezett alkotást ezzel a technikával elkészíteni. Czetner Gyula ráállt, így született meg az a faintarzia, ami később az Alumipari múzeumba került: a nagyméretű kompozíción a bánya meg a föld alatti kőzetrétegek absztrakt ábrázolása szerepel. - Nagy lökést adott Eördögh Edit belsőépítész felkérése - meséli.

- Ennek nyomán az Ikarus igazgatóságán az előcsarnokba sgraffitót terveztem, ami Ikarus legendáját jeleníti meg. A mesteremberek felvitték a falra az ötféle színű, félcentis nemesvakolatot, a rétegeket a tervem alapján kellett visszakaparni. Ma is vállalható munka született.

Ecsedi Mária pedig azóta is mesteremberekkel együttműködve hoz létre míveset, egyedit, és arról vált híressé, hogy megejtően kedves cégérei meghatározzák az utcák hangulatát, még jellegzetesebbé varázsolják a belvárost.

- A Bástya söröző volt az első: ekkor is Eördögh Edit szólt, hogy a kiskereskedők, vendéglátósok fontolgatják, érdemes volna egy-egy jópofa cégért állítani. Azt, hogy figurális körplasztikát csinálok, kizárólag az én döntésem volt. Kincsesbányán, a bányánál sokféle műhely működött, onnan ismertem Kovács Károly kovácsmestert. Én viaszból megmintáztam a figurákat: a gazdaasszonyt, tálcával és kakassal, és köpenyes férfiút sörös kriglivel a kezében. Ezt lezsűrizték, a lektorátus elfogadta, Kovács Károly pedig vörösrézből formálta meg a figurákat. Ezután jött a többi cégér. Később már a móri szabadiskolában Diós Tibor kováccsal dolgoztam együtt.

A Kossuth utcai harangjáték is sokak kedvence, ami igazi látványosság.

- Felvetődött, hogy a figurák legyenek királyok, tekintettel a város történelmi múltjára. Igen ám, de én úgy éreztem, célszerű olyan történelmi alakokat megidézni, akikhez legendák is kapcsolódnak. A munkához régi ábrázolásokat is kerestem - a Thuróczy-krónikában találtam például azt a képet, amelyen István Imrével együtt látható a trónon, ez inspirálta az én figurámat is - mondja. Később pedig, amikor felvetődött, hogy a diákvárost jelképező figurák bukkanjanak fel az órajátékban, időrendben igyekeztem egy-egy oktatással kapcsolatos figurát megjeleníteni a félplasztikákban.

Fantasztikus művész-zászlóit pedig nemcsak tervezi, hanem maga is varrja:

- Szűcs Erzsébet művészettörténész találta ki, hogy a kortárs művészeti fesztiválra hirdessenek meghívásos pályázatot művész-zászlókra. Nekem korábban eszembe se jutott, hogy ilyesmit csináljak, ezt Erzsinek köszönhetem. Ebből is látszik, hogy egy jó pályázat, vagy éppen a mecénás ötlete mennyire inspirálóan hathat egy művészre. A művész-zászlók is arra döbbentettek rá, hogy én, aki kezdetben festőművésznek készültem, valójában sokféle anyagot használó kézműves iparművészként találtam igazán magamra itt, Fehérváron.