Egy este az énekmondóval

Mióta is? Nyolc éve talán. Igen, valószínű nyolc éve ismerjük egymást személyesen Tolcsvay Bélával. Beszélgetésünket akkor egy nagy fekete macska pecsételte meg. Béláék étkezőjében ültünk, amikor váratlanul az ölembe ugrott. Béla és felesége, Juli egymásra néztek. - Ez a macska, ha vendég érkezik, elmenekül a hetedik szomszédba - mondták -, de téged kiválasztott nekünk. És valóban. Azt hiszem, annak a pillanatnak köszönhetem a köztünk lezajlott számtalan mély és őszinte beszélgetést. 

Már jó ideje nem találkoztunk, Béla most is fáradhatatlanul mosolyog, és azon sem lepődtem meg, hogy egy CD-t tett elém. Legújabb imádott gyermekét , aminek természetesen - vele csak meseszerű dolgok történnek - nem hagyományos előélete is van. 

- Tavaly a nagyváradi a református családi napon egy jótékonysági koncerten énekeltem, aminek a fővédnöke Béress Klára volt. Reggelizés közben beszélgettünk, és kiderült, hogy Tokajhegyalján szőlőültetvényük van, azon pedig egy kis építmény, amit fel akarnak újítani kápolnának. Székely Orsolya képzőművész már felajánlotta, hogy szoborba öntve elkészíti a napba öltözött asszonyt, feleségem pedig megjegyezte, hogy én meg természeti események alkalmával misztikus hókusz-pókuszokat szoktam csinálni. Tetszett ez Klárának, és emlékezetessé vált az a nap. A vendégek a szőlőbirtok központi épületétől indultak az általam a Kárpát-medence minden tájáról gyűjtött botokkal, csengettyűkkel, kolompokkal, végig az ültetvényen, én pedig a Misztrál együttes egyik tagjával, Heinczinger Miklóssal tilinkó és furulyakísérettel előadtam az erre az alkalomra írt dalokat. Amikor áldást kértünk a helyre és a termésre, egy viharfelhő állt meg fölöttünk, de nem zúdult ránk az eső. Leírhatatlan fények kavarogtak körülöttünk, mögöttünk szürkén esett, oldalt szivárvány ívelt át, és aranyfénybe burkolózott a hegyoldal. Béresék utána felkértek, hogy adjuk ki a dalokat CD-n, ez azért érdekes, mert negyven évnél is hosszabb pályafutásom alatt először kaptam erre felkérést. 

- Ha most azonnal nem rendelünk, átbeszélgetjük az egész estét vacsora nélkül - indítványoztam, ismerve magunkat. - Csak valami keveset, mert melegben nem lehet nehezet enni - mondta ő, és elmélyedtünk az étlapban. - Mi a kedvenced? - kérdeztem. - Nincs olyan, mindenevő vagyok - válaszolt Béla, bár azt elárulta, hogy egyetlen dologgal lehet kiűzni a világból, sárgaréparépafőzelékkel. Végül a nyári meleg estére tekintettel ő maradt a mediterrán csirkénél, én meg a csirkemellnél, amit mandulás sajtmártással öntöttek nyakon.

Sűrű volt az utóbbi időben Béla programja, alig tudtunk időt egyeztetni. Beszélgetésünk napján érkezett haza Balatongyörökről, és másnap indult tovább feleségével Erdélybe. - Egy éve annak, hogy Raksányi Gellért meghalt, ebből az alkalomból került sírjára egy dombormű. Ezt avattuk fel Györökön barátainkkal - mintegy ötvenen. Hozzá méltó módon: Császár Angela verset mondott, Elmer István irodalomtörténész, és Szersény Gyula Kutyu anekdóta gyűjteményéből olvasott fel részleteket, ezeket kötöttem én össze a megfelelő hangulatú muzsikával.

Hogy itt szószerint elakadt a szavunk, azt a pincérnek köszönhettük. Letette elénk a két tálat - elegáns, borzasztóan izgalmas - csak ezeket a szavakat tudtuk ismételni. Az egyiken grillen sült csirkemellett takargattak be grillezett déli gyümölcsökkel, mellette izgalmas rizs köret mazsolával, belőle három csodamód megkreált pálcika állt ki, mint homár csápja egy valódi mediterrán tálon. Találgattuk, miből készíthette Dinnyés István konyhafőnök. Talán pirított spagettiből. A tetején a földi cseresznye, mint egy gyümölcs-virág adta a tál ugyancsak izgalmas részét. A roston sült csikemell sajtmártással sem volt szerényebb látvány. A párolt zöldség réteslapban megsütve, és megszórva pirított mandulával! - Melegben szóba sem jöhet sem disznóság, sem marhaság - mondta Béla. - Különben is tegnap ezt megszegtem a szürkemarha pörkölttel, amit Györökön a baráti társasághoz tartozó vendéglős szolgált fel - Kutyu kedvenc kajáját. Miközben ettünk, a Raksányi Gellérthez fűződő barátságáról faggattam. Ott ismerkedtek meg Györökön, ahol Kutyu otthonra talált. Béla egy szoboravatón énekelte Balassi Borivóknak való című megzenésített versét, amikor egy mély hang megszólította: - Ha borivóknak való, akkor én meg hadd szavaljam el! - Így egészült ki a műsor Raksányi Gellérttel. Később többször is dolgoztak együtt. Béla megtudta, hogy furcsamód nem őriz Kutyu hangjáról egyetlen felvételt sem a Magyar Rádió. Akkor határozta el, hogy ő csinál egyet. Kismagnójával ment fel hozzá budapesti lakására, még mikrofonállványt is elfelejtett vinni, könyvekkel polcolták alá a felvétel idejére. De Kutyu elmondhatta azokat a verseket, amiket szeretett.

- Azért iszol gyömbért, mert kocsival vagy? - kérdeztem, bár pontosan emlékeztem arra a beszélgetésünkre, amikor megrendítően mesélte el a gyötrelmeket, ahogy kijött alkoholizmusából.

- Nem iszom alkoholt tizenöt éve, amit akkor kimondtam, nagyon határozott nem volt. Megittam előre a százötven évre valót - nevetett. - Most szünetet tartok, de megígértem a pázmándiaknak, hogy mielőtt elmegyek az örök vadászmezőkre, még megkóstolom a pázmándi hegy levét. Kicsit később, amikor már az orvos írja elő a napi féldeci vöröset. 

A hatalmas adag húsos tálnak végére értünk. - Miért mész Erdélybe? - kérdeztem. - Mert a magyar kultúrának, a népi világnak ott még utol lehet érni az utolsó pillanatait. Ez egy régi történet. 1974-ben, amikor a Tolcsvay együttes szétment, én abba akartam hagyni a zenélést, és ha akkor nem találkozom Kresz Albert fotóművész barátommal, így is teszek. Akkor ő elvitt magával Erdélybe egy gyűjtőútjára, fel a Gyimesekbe egy pásztorfamíliához, ahová több mint 30 éve visszajárok. Dani Gyurihoz és feleségéhez. Ismertem apját és édesanyját is, akik fenn a kalibába kaszáltak és csinálták a sajtot, meg a túrót. Mi vittük fel Gyurival nekik a kenyeret, aztán hoztuk le a szénát. Gyurinak most vannak akkora gyerekei, mint ő volt, amikor megismertem. Ez egy hosszú és fájdalmas történet - Mitől fájdalmas? - kérdeztem. - Attól, hogy az a világ, ami a meséknek, illetve ennek a Kárpát-medencének sajátja, amivel túl lehet élni mindent, útjába került annak a hatalmas úthengernek, amit úgy hívnak furcsamód, hogy fejlődés és korszerűség. Amikor meglátom a kaszálógépeket pöfögni a domboldalban, a baseball sapkát a szalmakalap helyett, a Békás-szorosban a kínai gagyit, meg tudnék bolondulni. Egy hétig maradok, máskülönben megkeseredik a szívem. Én nem tudom őket lebeszélni, arról, amit rosszul csinálnak. Oda a mese, az őshagyomány. Nem tudják, mennyire kiszolgáltatottak, mivel évszázadokon keresztül el voltak zárva attól a sötét világtól, amiben mi már jártasabbak vagyunk! - Jókor érkezett a pincér, hogy megkérdezze, kérünk-e valamit. Túl borúsra fordult a beszélgetés. - Desszertet kérünk? - lapozgattam az étlapot. - Együnk, együnk! - csillant fel Béla szeme, és már megint a régi.

- Mesék között élsz akkor is, ha az erdőt járod, a misztikus történeteket várod idős emberektől, ha például a Pandúr kövekhez mész kirándulni, és meg vagy győződve arról is, hogy a Meleg-hegy csúcsát nem véletlenül veszi ugyanolyan ködfelhő körül, mint a Kilimandzsárót. De mi van a mai magyar valósággal? Abban is benne élsz? - folytattuk beszélgetésünket, miután a pincérrel megbeszéltük, hogy a vacsorát palacsintába töltött fagyival zárjuk. - Ott, ahol élek, sokan vesznek körül. Zömében fiatalok - mondta Béla. - Nekik átadom, amit tudok. Más dolgokkal nem foglalkozom, mert a nagyon erős érdekszövetségek alapján összekuszált világ dolgaihoz én nem értek. Nem akarok érteni, mert mindenben a harmóniát akarom keresni és a lelkekkel akarok foglalkozni. A gyökerek alapján az alapokat keresem, és ezek a több ezeréves alapok vannak most veszélyben. Ezeket féltem. Azért próbálom a régi meséket és a régi dalokat a tűz mellett a földön ülve átadni a fiataloknak. Ők majd azt teszik vele, amit kell. Most dolgozom egy régi álmomon, egy egész estét betöltő színpadi darabon. A szerzőtársam neve egyelőre titok. Nem adom ki, amíg kész nem vagyunk. Ő egyébként egy fiatal hölgy. 

Ha már a munkánál tartunk, szóba került öccse, Laci is akivel nemrég lépett fel Gárdonyban. Hosszan kellett számolgatnia, mikor álltak együtt színpadon együtt utoljára. Hosszú volt a kihagyás, bár édesanyjuk kilencvenedik születésnapján a Mátyás templomban együtt énekeltek, ez volt az ajándék. 1986 - készült el végül a számolással. Ekkor volt az utolsó közös fellépés. - Komoly volt a harag? - kérdeztem, mire Béla - Hét évig nem szóltunk egymáshoz, legfeljebb köszöntünk. Az volt az oka, hogy a Tolcsvay együttesből ő elment. Én ezt árulásnak fogtam fel, a testvéri szeretet ezen megbukott. Anyámnál a vasárnapi ebédeken volt a demilitarizált övezet, de akkor is úgy, hogy ő ült az asztal egyik végén, én a másikon. Elmúlt persze ez is, de az életpályánk úgy alakult, hogy ő a színházvilágában találta meg a helyét, a filmzenében, én meg egyszál gitárral saját magam járom a világot. Úgy érzem azonban, kegyeltje vagyok a sorsnak, és hálás azért, amiért hatvanhárom évesen éjjel fél kettőkor végig tudtam énekelni egy másfél órás koncertet nemrég Nagymaroson, ahol a fiatalok nem akartak leengedni a színpadról. - A desszert végszóra érkezett. A palacsinta gyönyörűen bevonva szederöntettel, csillaggyömölccsel, naranccsal díszítve. 

Bélapa. Legkisebb unokája nevezi így Bélát, aki hihetetlen, de háromszoros nagypapa. Hat, négy és kétévesek unokái. - Szoktál nekik énekelni? - kérdeztem. - Csak, ha kérik. Mesélek nekik és beleszövök egy-egy dalt, de megvárom, hogy ők kérjenek rá. Direkt nem megy. 

Már búcsúzkodtunk, amikor leült mellénk Marosán László üzletvezető is. Dicsértük, ő meg elmondta, hogy saját ötletét valósították meg helyi lakberendezők: a középkori ihletésű bajor éttermet festett fakazettákkal, bontott téglákból készült ódón hatású falakkal, gyöngyös-kapcsos képkeretekkel.