Ezredes lett a tanyák árvájából

A második világháború után árván maradt, alföldi tanyákon nevelkedett, véletlenül lett börtönőr, hosszú ideig volt fehérvári börtönparancsnok. Meglett emberként ismerte meg az apját.

Vas Zoltán 1945-ben elrendelte a Budapesten csellengő negyvenezer árva gyerek vidékre telepítését. Köztük volt Kovács Gyula is. Amikor a harcok után kijött a pincéből - 1937-ben született, nem volt még nyolc sem -, elkeveredett. Egyszer csak valaki kézen fogta, elkísérte a Bokor utcába, az édesanyjához, aki már egy kétkerekű tolókocsin feküdt, mellette kis koporsóban másfél éves öccse, ő éhen halt. Gyula nem látta többé édesanyját. Apja katona volt, addig hármasban éltek.

Kovács Gyula a negyvenezer árva egyike, akiket a világháború után vidékre telepítettek
Fotó: A szerző

A Szél utcai intézetbe vitték, Budára. Másfél hónap múlva lovas kocsin - többedmagával - elvitték a Nyugati Pályaudvarra. Marhavagonokba rakták őket. Nyolcvanan voltak, talán többen is.

- Elindultunk az Alföld felé, Cegléden adtak enni. Hódmezővásárhelyen megálltunk, elvittek egy óvodába. Ott kihirdették: lehet pesti árvagyerekeket vinni. Húszan-harmincan voltunk, délután négyen-öten maradtunk. Ha jött valaki, kórusban kiabáltuk, hogy engem vigyen el a néni, én jó, szófogadó kisgyerek vagyok. Éhesek, kétségbeesettek voltunk - emlékezik.

Végül egy hölgy kiválasztotta. Vásárhely egy zsákutcájába, a Kemény utcába került. A házaspárnak szép háza volt, jó körülmények között éltek. Ő arra kellett, hogy kamillafüvet szedjen nekik.

Pár hónap múlva megszökött. Nem volt ez hivatalos örökbefogadás, de visszavitte egy rendőr. Ezután kerestek neki másik helyet, egy hatrongyosi házaspárhoz adták a Vásárhelyt körülölelő tanyavilágba. Állami ellátás nem jutott neki, a Balogh házaspártól kapta azt a keveset, amit ők bírtak adni. Tizenkét hold földet műveltek egy lóval. Gyerekeik nem lévén Gyulát vonták be a munkába: kecskéket őrzött, vezette a lovat. Hét esztendőt töltött ott.

- Nem volt rossz dolgom, de nem éreztem jól magam.

Hatodikos lehetett, amikor a városi tsz-elnök ösztönzésére eljött tőlük. Fogta magát, s egy kisebb konfliktus után, egy vízelvezető csatornán elindult. Vicike néni, az asszony, látta a nyomát, követte. Kérlelte, jöjjön vissza.

33 évig volt a bv. kötelékében

Végül a negyventagú tsz-gyűlés döntött a sorsáról.

- Az egyik napirendi pont a mindnyájunk fia elhelyezése volt. Akkor neveztek el így. Ültem az elnöki asztalnál, örültek nekem, nem akartak visszaengedni.

Kerestek neki egy gyermektelen házaspárt, a Szilágyi-tanyára került.

- Szlovák Edéhez és feleségéhez, Piroska nénihez adtak. Őket nagyon tiszteltem, szerettem - meséli.

Egy ágyuk volt, deszkákból csináltak neki fekhelyet. Csókáson folytatta az iskolát. Nyolcadik osztály végén alkalmasnak találtatott, hogy középiskolába mehessen Szegedre, a Mezőgazdasági Technikumba. A többi gyerek - azokban a családokban, amelyeket kuláknak minősítettek -, nem tanulhatott tovább.

- Meglátod, ember lesz belőled - bocsátotta útjára a tsz-elnöke, aki segítette őt.

Ekkor lett állami gondozott, jobban öltözött, mint a többiek. Az iskola befejezése után kertésznek jelentkezett a nagyfai börtönbe, mert oda éppen kerestek embereket.

- Felvettek, 1957 szeptemberét írtuk. Furcsa volt nekem, hogy mindjárt vittek a raktárba, egyenruhába öltöztettek. Este már egy őrhelyen voltam - szólt az első börtönbeli tapasztalatairól.

Pár hét után jelezte, hogy ő nem ezért jött ide, de azt a választ kapta, most itt van rá szükség. Így lett börtönőr. Négy év múlva, amikor házasodni kívánt, bekérte magát a szegedi Csillagba. Külső és belső őr is volt, 1964-ben tiszti iskolába küldték Budapestre, közben megszületett első gyermeke is. Nevelőtiszt lett, s fokozatosan lépett előre a ranglétrán, végül őrségparancsnokká nevezték ki. Majd 1974-ben a székesfehérvári börtön parancsnokságát ajánlották fel neki. Feleségével a költözés mellett döntöttek. Tizenhat évig volt parancsnok Fehérváron, ezredesként vonult nyugdíjba.

S hogy mi történt a szüleivel? 1955-ben írt egy levelet a mányi tanácsnak, megtudta, hol élnek hozzátartozói. Az év nyarán fölkereste budapesti és mányi rokonait. Gyerekkorában diftériával operálták, a műtéti heg alapján ismerte fel anyai nagynénje. Megtudta, hogy édesanyja nem halt meg a háború végén, Szentgotthárdra, egy ideggyógyászati szociális otthonba került. Elment oda is.

- Egy idősebb nő még emlékezett anyámra, ő mondta el, hogy amikor tiszta volt, még kereste az ő Gyuszikáját. Egy évvel korábban, 1954-ben halt meg.

Apját, akiről gyerekkorából csak kevés emléket őrzött, megtalálta a nyolcvanas évek derekán. Egy Gyermelyről származó munkatársa segítségével - apja is odavalósi volt - jutott nyomára. Budapesti címet kapott, odament, bekopogott. Egy férfi nyitott ajtót.

Hétéves korában vált árvává

- Mondtam neki, hogy én vagyok a maga fia. Azt válaszolta, hogy neki nincs gyereke - mondja a találkozásról. Kiderült, hogy az apja a családjának sosem beszélt arról, hogy neki már született egy fia. Kovács Gyula meghívta az apját egy kisvendéglőbe.

- Jött az öreg, csoszogott, mint én most. Leültünk, beszélgettünk. Nézze, fater, javasoltam neki, mondja azt, egy gyermelyi ismerőse vagyok, és annyi. Ebben maradtunk. Pár hétre rá jött egy levél a fehérvári börtönbe. A húgom írta - kiderült, van egy húgom is, Erzsike -, az állt benne: Gyuszikám, mindent tudunk, nagyon szeretünk, gyere!

Húgával ma is tartja a kapcsolatot. Kovács Gyulának két lánya, két unokája van, hamarosan érkezik az első dédunoka is. Miután megözvegyült, újra megnősült, tagja a honvéd nyugállományúak fehérvári klubjának. Vallja: érdemes a rendvédelmi pályát választania a mai fiataloknak is. Hiszen ő, aki a háború után árván maradt - végül ott talált hivatásra, megtartó közösségre.