Felhők mögül a Nap

A megye számos kistelepülésén élnek olyanok, akik magányos farkasként csatlakoztak - magyarán, ha természetesen élnek is környezetükben más derűlátóak, ők egyedül nyilatkoztatták ki, hogy igenis optimisták. Az ember persze kíváncsi lesz, mire fel ez a nagy derűlátás, mikor maga körül mindenből az folyik, hogy lelőtték, elrabolták, felemelték az árát, meg kifosztották. Nos, úgy tűnik, az optimizmusnak ehhez vajmi kevés köze van.

Balika Rita az a fajta nő, akit biztosan megnéznek a férfiak. Nagy, vörös hajzuhatag, arányos alak, magabiztos járás, megnyerő mosoly. Pedig a Seregélyesen élő Rita - mint mondja - volt nagyon fent (jó szakmák, szép karrier, magas pozíció, jó fizetés, utazások), és nagyon lent (válás, sorozatos újrakezdések, pánikbetegség).

- Ma már tudom, hogy az életben az egyetlen biztos dolog a változás - mosolyog rejtélyesen, amikor a sokadik egyeztetés után - ugyancsak elfoglalt mostanában - végre sikerül leülnünk beszélgetni. - Egyébként jókor találtál meg, mert éppen minden változik körülöttem: épül a saját házunk, eljöttem a régi cégemtől, kaptam új lehetőségeket, s most azon meditálok, merre vigyen tovább az utam?

A csupa összeszedettséget, tudatosságot sugárzó, második párjával három gyermeket nevelő Rita külkereskedőnek tanult. Az első pánikroham a főiskolai vizsgaszezonban érte. Akkor Magyarországon ez még nem volt elismert állapot, kapott néhány gyógyszert, jobban lett néhány évre.

- A múltat megváltoztatni nem tudom. Azzal csak annyit érdemes foglalkozni, amennyit tanulhatunk belőle. Én is hosszú éveket töltöttem azzal, hogy mások elvárásainak akarjak megfelelni, persze így minden görcsösebben ment, a munka is. Egy idő után elég lett, úgy döntöttem, nekem saját magamnak kell megfelelnem. Az élet mindig mindenre ad egy megoldást. Ha becsuk egy ajtót, máshol kinyit egy ablakot. Ha negatív vagy, negatív emberek, események kerülnek az életedbe. Ha pozitív vagy, akkor olyanok.

Rita egyébként pánikbetegként menekült a rossz hírektől, még az ilyen szalagcímű újságokat is messze elkerülte. Talán ezért is van az az ötlete, hogy egyszer létrehoz egy olyan honlapot, amelyen csakis csupa-csupa jó híreket lehet olvasni.

- Hogy miért nem optimisták ma az emberek? - kérdez vissza. - Ma a társadalomban gyakran hallani, hogy tanuljatok meg kicsik lenni . Ha ezt sokszor halljuk, el is hisszük sajnos. Másrészt sokan elfeledtek szeretni. Pedig az őszinte szeretet minden csomót meg tud lazítani. Olyan zuhany, amelyet ha rázúdítasz valakire, te is vizes leszel.

Mikor Dublinszki János felül a QJ Super Shadowra, erre a kéthengeres chopperre, amelynek oldaltáskáit is ő maga varrta jóféle bőrből, elöl pedig egy fényes rézlemezen lyukas mellű nő ékíti a járgányt - nos, ezt a látványt nem lehet szó nélkül hagyni. A lyukas mellű nő egyébként azért szenved folytonossági hiánnyal, mert János szép fényes ékítményt szeretett volna látni chopperjén, csak kicsit sokáig suvickolta a lemezbe vésett hölgy felsőtestét. Az egyébként szelíd, jó humorú, mindent viccre, tréfálkozásra kanyarító János Perkátán él családjával (feleségével, 15 éves fiával és 13 éves lányával), onnan jár a Dunaferrhez, ahol nehézgépkezelőként dolgozik.

- Azért hívnak a munkatársak Mesemondónak, mert minden szövegnek úgy rugaszkodom neki:a történet úgy kezdődik, hogy... A főnököm szerint ő két nap alatt nem beszél annyit, amennyit én egy óra alatt. Igen, szeretek beszélgetni, és szeretem azt is, amit csinálok. Régóta foglalkozom gépekkel, nálunk nagy a por, a zaj, a kosz. De a jókedvet igyekszünk megtalálni. A munkavédelmi sisak mellé betűztem egy művirágot, én voltam a tavasz első hírnöke. Mondták is a haverok, hogy na, ott jó helye van a melegben, az agyvíz mellett... A munkahelyen csak a munka van, otthon viszont csak a család. A derűlátáshoz mindenképpen kell a család. Kell, hogy megoszthasd a dolgokat velük. A politika miatt meg nem érdemes elkomorulni. Azzal én, mint kisember, úgysem tudok mit kezdeni. A motorozást imádom. Van egy virtuális klubunk motoros barátokkal, járunk túrázni. Amikor motorozom, tényleg felteszem a rózsaszín szemüveget, nem érdekelnek a gondok. És igazából nem félek a jövőtől sem. Minden akadályban ott van a lehetőség!

Szilvit Sztolaki Vaszilikinek hívják, de kis tanítványai magyarosították a nevét. A görög származású tanítónő Tác újtelepén él párjával. Én jól elkésem - nehéz volt autóval kikeveredni Fehérvárról.

- Na, ilyenkor kell optimistának lenni! - nevet Szilvi, mikor közlekedési áljajaimat-bajaimat rázúdítom. Majd mesél és mesél. Szülei a polgárháború elől menekültek Magyarországra és ötször kezdték újra az életüket. Ebben nyilván nagy segítségük volt mindkettejük optimizmusa, amelyet Szilvi talán tőlük is örökölt. Orvos akart lenni, de korán férjhez ment és jöttek a gyerekek, így csak később tudott tanulni. Ma tizenegy kis másodikas osztályfőnöke és boldog, kétunokás nagyi.

- Szerencsém van, mert nagyon jó a kis osztályom, rengeteg kíváncsisággal. És igen, ők még optimisták. Mondogatom is nekik: ti vagytok a legeslegjobbak! A felsősöknél viszont már sokszor látom, hogy csüggedtek, legyintenek valamire: minek erőlködni, úgysem sikerülhet. Hogy miért nem vagyunk optimistábbak? Egyrészt itt van ez a sablon, hogy mi ilyen nép vagyunk. Pedig nem, csak olyan sokszor mondták, hogy bizony elhittük. A gazdasági helyzetre, politikára hivatkozni csak ürügy, nem az igazi okok. Nálam 99-ben volt a mélypont, meghalt a férjem. Mikor magamhoz tértem, azt mondtam: köszönöm, hogy legalább a lányainkat felnevelhettük együtt. Pont akkor találtam meg az interneten az optimista klubot is, nyilván nem véletlenül... Fontos, hogy odafigyeljünk egymásra! Néhány jó szó, kis meglepetések... Mindig azt mondom, hogy ezeket önzésből kell csinálni. Mert amit szívből adok, az visszahullik rám.

Hazafelé autózva észlelem, hogy fura hang zörög a kocsi hátuljából. Úgy tűnik, kilyukadt a kipufogó. De most ez sem érdekel, mert Fehérvár felett gyönyörű narancsban, kékben-zöldben játszik a kora esti égbolt.