Gyula, az igazi Mikulás

Szinte filmszerűen láttam, amiről Gyula mesélt: száraz kenyeret ropogtató kicsinyek, akik csak játszásiból" majszolták a kenyércsücsköket, de látszott, mennyire éhesek. Vagy a másik, a kicsikkel egy ágyban alvó apuka története...

Takács Gyulát már régóta ismerem, lányaink együtt jártak szinkronúszásra a fehérvári uszodába. Az Orka Fehérvári Szinkronúszó Egyesület elnökségében is dolgoztunk együtt, Gyula afféle mindenesként sürgött-forgott a gyerekek között. Az egyesület rendezvényeinek szervezésében mindig segített, éveken át ő volt a Mikulás.

Leírhatatlan, mondta Gyula, mennyire tudtak örülni ezek a gyerekek a legkisebb apróságnak is, néhány darabka csoki nagy kincs volt

Emlékszem, amikor a lányok a Honvéd uszodába jártak edzésre, Gyula oda is kiment, piros mikulásruhában, fehér szakállal osztogatta a szaloncukrot a bakfisoknak, akik bár tudták, kit rejt a jelmez, kacagva tréfálkoztak a Mikulással. Miután lányaink felnőttek, és egyetemre, főiskolára kerültek, átadtuk az egyesület gardírozását másnak, Gyuláról sokáig semmit nem hallottam. A minap a facebook-on láttam meg mikulásruhában, s a posztokból kiderült, hogy Erdélyben járt. Kíváncsi voltam, hogy került oda, felhívtam, majd találkoztunk, s órákig beszélgettünk a tíznapos erdélyi küldetésről.

Több család állt itt össze, nagy volt a vita, ki üljön a Mikulás ölébe

- Pár éve önkéntesként dolgozom a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által üzemeltetett Szent Imre Iskolaházban Fehérváron, így ismertem meg Böjte Csabát - mesélt Gyula a kezdetekről. - Adományokat gyűjtöttünk, ezt vittük Erdélybe.

Amikor a részletekről kérdeztem, Gyula szinte szégyenkezve említette, hogy ő is, mint mindenki a saját autójával, önköltségesen ment, pedig rengeteget, közel háromezer kilométert utaztak a tíz nap alatt. Összesen huszonhatan voltak, tizenhárom autóval tizenhat tonnányi csomagot vittek, esztergomi, paksi, debreceni, szekszárdi, dunaújvárosi gyűjtésből jött össze ez a mennyiség, de kaptak sok csomagot Németországból és Svájcból is.

Gyula civilben. Mellette az őt mindenben támogató feleség, Rózsa

- Nagy rutinod van a mikuláskodásban, neked aztán nem lehetett gond ez a szerep - utaltam az orkás évekre.

- Ennek ellenére a négyből én csak a C" mikulás voltam - mondta mosolyogva, majd így folytatta:

- Csak én tizennégy településen jártam, mintegy négyszáz gyerekkel találkoztam templomokban, úgynevezett szociális családok házaiban, lakásaiban. Ezek olyan családok, amelyekben egy házaspár, sokszor pedig csak egy felnőtt nevel hét-nyolc gyereket. Nagyon szegények...

Itt elcsuklott Gyula hangja, szeme könnybe lábadt. Aztán erőt vett magán, és folytatta, de ez a pillanat megmaradt bennem.

- Az egyik helyen lefekvéshez készülődtek a lurkók, nekik nagy móka volt együtt aludni, egy ágyban apjukkal. A férfi szemlesütve a hideg kályhára mutatva mondta, nincs pénze szénre, fára. Egy kis faluban a gyerekek alkalmi színtársulatként egy történetet mutattak be, amelyben olyan szegények, hogy fejenként csak egy falat kenyér jut, amit aztán élvezettel majszoltak el. Fogadott anyjuk mosolyogva megsúgta: ezt a jelenetet sokszor el kellett próbálni, mindannyiszor új kenyérdarabokkal...

Déván, a templomban több mint száz gyerek várta a Mikulást

- Az egyik családban mesélték, hogy a szomszéd, megelégelve a gyerekzsivajt, egyszer egy marék pénzt tett le az asztalra, mondván, ő fizet is érte, csak legyen már végre csend és nyugalom. Másnap a gyerekek odaálltak fogadott apjuk elé, és kérlelték: Apuka, kérjük szépen, adja vissza a pénzt! Mi szeretünk nevetni...

Amikor kiléptem az iskolaház kapuján, azon morfondíroztam, hogy fogom ezt megírni. Vissza tudom-e adni majd az élményt?

Egy bizonyos: azt hiszem, találkoztam az igazi Mikulással!