Ha füstkarikák jönnek – Román Károly emlékére

Most már csak múlt időben írhatom ezt, mert Román Károly tanár úr április 6-án eltávozott közülünk. Előtte azonban mindig azzal a tudattal haladtam el a ház mellett, s néztem föl az emeleti ablakokra, hogy ő ott van, tesz-vesz mögöttük. Feleségével, Éva asszonnyal együtt. Egyfajta állandóság volt ez a kép és az ő személye bennem. Az, ahogyan ott ül például a dohányzó asztal melletti foteljében, a megrakott könyvespolc előtt, és dohányzik. Vagy könyvet lapozgat. Kimegy a konyhába kávét főzni. Ilyesmi. Sokszor láttam őt így, mert családunkat régi ismeretség kötötte össze, ezért viszonylag sokszor megfordultam a Román házaspárnál. Először akkor, amikor a tanár úr az egyetemi felvételire próbált felkészíteni, aztán később csak úgy is átmentünk néha egy-egy „hogy vagytok" beszélgetésre, majd jött két könyv, amelynek a szerkesztésében segített, és számos irodalmi téma kapcsán kértem tőle tanácsot az elmúlt jó tíz évben. És ő mindig segített, másoknak is, hozzá mindig lehetett fordulni.

Számomra döbbenetes mennyiségű tudást halmozott föl, ami bizonyára sok más hasonló foglalkozású ember (irodalomtörténész, tanár) fejében ott lehet, mégis, ő ezt a tudást nem csupán használta, őrizte, továbbadta, hanem a saját szerves részévé tette. Mindig úgy tűnt, hogy Román tanár úr szinte együtt él azokkal a mitológiai alakokkal, költőkkel, történelmi személyiségekkel, akikről előadásaiban, óráin vagy csak otthon, az említett foteljében olyan szenvedéllyel beszélt. S akikről tanulmányaiban, esszéiben írt.

A valóságban persze kedves feleségével, Éva asszonnyal élt együtt, akivel jó kis vendégségeket rendeztek a barátoknak, a családnak, a betérő ismerősöknek. Ilyenkor lehetett látni, milyen jóízűen fogyaszt el egy finom hurkát, fasírtot, süteményt, milyen örömmel iszik meg egy-két pohár bort. Közben pedig az irodalom helyett a szó gyakran terelődött autókra, focimeccsre, tévésorozatra – mert hogy ezek is érdekelték. Szóval, a tanár úr igen színes, élő egyéniség volt, a már említett „tanár úrság" mellett. Szenvedélye volt az irodalom, a művészet. Ahogy szenvedélye volt a dohányzás is. A cigarettát az utolsó nehezebb évben sem tette le teljesen, valamiért szüksége volt rá. Nekünk pedig rá lett volna szükségünk még sokáig, mondhatni örökké. Kellenek az ilyen ritka emberek. S most furcsa, hogy nincs ott abban a lakásban ez a nagyszerű ember, megszűnt ez az állandóság. Mégis, fönt említett könyve, számos fennmaradt szövege, az átadott hozzáállása, tudása tovább élteti bennünk őt. Legalábbis, ebben bízom. És egyáltalán nem lepődnék meg azon, ha egyszer csak sűrű füstkarikák szállnának alá az égből, jelezve: a tanár úr már egy másik kényelmes fotelből, arcán azzal a titokzatos, derűs mosollyal figyeli e földi színpad szereplőinek ténykedését.