Harmat a rózsalevélen

A lelkészi oklevéllel Vörösberényben lett segéd, majd egy röpke időre Enyingen szolgált. Ezután Szombathelyre hívták, és vált az ottani gyülekezet lelkészévé 1919-34-ig. A székesfehérvári gyülekezet 1939-ben hazahívta, és városunkban szolgált, élte nyugdíjas éveit haláláig, 1987. május 1-ig. Hűséges társát Báthory Évában lelte meg, 1929-ben kötöttek házasságot. Négy fiút és egy lányt neveltek diplomás emberekké. A három mérnök egyike és a zongoraművész korán meghalt, az egyik 38, a másik 59 évesen. Éva lányuk könyvtáros lett...

A népszerű lelkészt és költőt a Széchenyi úti református gyülekezet termében idézték meg pályatársak, irodalomtörténészek, versmondók és Csertáék megzenésített versekkel. A tanár-költő, Pásztohy Domokos szelleme is megjelent a „szeánszon”, aki 1925-ben született, Polgárdiban élt, tanított, írt haláláig.

Bódás János valóságos ember-tölgy volt, őrálló jegenyének is nevezhetném, aki az Igét élettel töltötte meg, akit nemes célok és vágyak hevítettek. Versei gyönyörben, gyötrelemben születtek. A Bibliára úgy tekintett, mint égi kamrára, amelyen lakat sincs, tehát szomját bármikor olthatta, jóllakhatott tanulságaival. Egyik példaképe Szent Ágoston volt. „Őszintesége is ágostoni, megrázó vallomásokban, gyónásokban tárja föl, hogy a keresztény ember lelkivilága sem az ártatlanság liliommezeje, hanem nagy belső dráma, a bűn és az erény harcának szintere.” Ezt Román Károly fogalmazta meg a rendezvényen, aki posztumusz válogatott kötetét, a Szirom és gyümölcsöt szerkesztette. A Vörösmarty Társaság és a Kálvin János Kiadó gondozásában jelent meg 1996-ban. Összes verseinek vaskos kötetére az Aranypegazus Kiadó vállalkozott születésének centenáriumán, 2005-ben.

A világ sivataggá válna költészet nélkül, vallotta a költő, aki nagyszerű prédikátor is volt, igehirdetéseit gyakran közvetítette a rádió. A reformátusok nagy országos ünnepein több ízben ő volt a szónok, vagy az ő költeményeit olvasták fel, például 1939-ben a budapesti protestáns nagygyűlésen. 1941-ben a Vigadóban, a reformáció emléknapján ő maga tolmácsolta Nem és Igen költeményét, amelyben a világháborús készülődés drámája is feszült: ”...a világ görcsben vonagló beteg.../ Mint erdőben az óriás szálfák, / népek lángolnak, égbecsapó fáklyák...”

Amikor vers termett benne, szállt, ujjongott, égett, akár a szerelemben. Soraival békít, perel, bánt és vigasztal, hol égi tüzek emésztik, hol pokoli lángok. A pinceszinten élőket szárnyaira vette, a szívekből a tüskéket húzogatta, simogatta a lelkek ráncait, dajkálgatta az árvákat, az özvegyeket, örömhírt mondott, szüntelenül azon fáradozott, hogy gyümölcsözzön a hit. Királyi örömöt jelentett számára, ha valami szépet tudott a világhoz hozzátenni, ha lelket adhatott a lelketlen világnak. Minden sora élettel, érzelmekkel teli, érthető, őszinte, hiteles. Humorral is fűszerezte élet- és jellemképeit, portréit , természeti leírásait. A látszólagos semmiségekbe életet lehelt, nála a nyikorgó, vén talicskának, az ecetfának is rendeltetése, méltósága van. A növények pogánya, a tövis áldott a gazok között, mert ő simult az Isten homlokára. A kishitű embereket biztatta: ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled, mert különben céltalan és boldogtalan lesz az életed. Versei egyszerűek, érthetőek, tiszták. Számára a jó versben nincs más, mint a lét ősi titka, nem cifrázza talmi dísz, „egyszerű, mint a kenyér, s a víz, / friss, mint a harmat a rózsalevélen, / és önkéntelen, mint a szerelem!”

Prédikátor és költő volt, akiben az evilág és a túlvilág egyformán felragyogott. Épített két templomot, két szép házat, öt gyermeket neveltek és népes gyülekezetet. Pódiumon és szószéken hirdette a hitet, az igazságot, a szépséget, az emberséget.

Nem volt sem gazdag, sem szegény, de sokszor érezte magát boldognak, talán azért is, mert emberséges ember volt.