Indiai nővérek a rászorulók szolgálatában

Az utcáról egyszerű családi háznak tűnik az épület, amelynek udvarán harang áll, a hozzáépített hátsó traktusban pedig gondozó otthon működik. Itt fogad bennünket a Szeplőtelen Szűz Mária Szolgálóleányai Szerzetesrend hazai elöljárója, Annie Manjaly, akivel a régi épületben található kápolna előtt beszélgetünk. A ház tehát nem pusztán a nővérek otthona, hanem napi szertartásaik helyszíne is, így megvannak a külön e célra – szentmise, ima – kialakított helyiségek és kellékek.

Balról Joana, Annie nővér és Saritha a kápolnában
Fotó: Molnár Artúr

Annie nővér először röviden összefoglalja, hogyan alakult a rend, s hogyan kerültek ők ide Indiából. Beszél a bencés lelkületű közösség alapítójáról, Joseph Kundukulam trichuri érsekről és Joseph Vilangaden érsei titkárról, akik az indiai Kerala tartományban hozták létre 1971-ben a szociális, karitatív munkát végző rendet. Az ide tartozók a mai napig saját és más egyházi intézményekben dolgoznak, ápolják az árvákat, a leányanyákat, a különböző fogyatékkal élőket, a leprásokat, a fekvőbetegeket. Tevékenységük főleg Indiára korlátozódik, de Afrikában és Magyarországon is vannak képviselőik.

Adonyba 1997-ben érkezett négy nővér Takács Nándor fehérvári püspök meghívására (előtte Bakonyszentlászlón is letelepedett négy nővér). Ők kezdetben a plébánián végeztek lelki gondozást, jártak betegeket látogatni, gondozni, segítettek az iskolai, óvodai hitoktatásban. Miután 2003-ban elkészült a rendház a már említett épületben, átköltöztek, és elindult a Szűz Mária Gondozóház is, ahol bentlakásos idősgondozás folyik. Mára lényegében ez a nővérek legfontosabb feladata – tudom meg Annie Manjaly-tól.

Jelenleg hatan vannak, ám mi ebből csak négy nővért látunk. Egyikük alszik, mert éjszaka dolgozott, másikuk pedig épp Indiában tölti két hónapos szabadságát. Ami azonban nem azt jelenti, hogy addig azt csinál, amit akar, hiszen egyhetes otthon tartózkodás után a helyi anyaotthonokba megy segíteni. Tehát, lényegében ott is dolgozik. A nővérek közül három évente egyvalaki látogathat így haza.

A napi munkához, az idősgondozáshoz megvan a szigorú beosztás nappalos, éjszakás nővérekkel. Most már van néhány civil segítőjük is, különben nagyon kevesen lennének. Felesleges kapacitásuk így sem marad – teszi hozzá Annie nővér -, hiszen mára jelentősen megnőtt az ellátottak száma, 50 főt ápolnak. Az apácák csak akkor járnak ki az óvodába, iskolába és más rászorulókhoz, ha van egy kis szabadidejük. Ez a szolgálat hiányzik nekik, s őket is várják – mondja Annie nővér.

Annie Manjaly, a rend magyarországi elöljárója
Fotó: Molnár Artúr

A napirendjük nagy részét tehát az idősgondozás rutinfeladatai – állapottól függően étkeztetés, sétáltatás, mosdatás, beszélgetés és a többi - teszik ki. Emellett azonban minden nap foglalkoznak a saját és a bentlakók lelki életével is. A nővérek napja reggeli imával kezdődik, ezután elmélkednek, majd szentmise vagy igeliturgia következik, attól függően, ráér-e az atya misét tartani. A szertartásba bekapcsolódhatnak a lakók, hiszen fontos, hogy testükön túl a lelküket is ápolják. Mindez azonban nem kötelező, ám a nővérek azt vették észre: az idősek már ezt a fajta gondoskodást is igénylik. Annie nővér vallja: ahogy a testünket étellel látjuk el, ugyanolyan fontos lenne az, hogy a lelkünknek szellemi táplálékot adjunk. Nekik ez Isten igéje.
Az esti rituálé a reggelihez hasonló: a kápolnában imádkozással, szentségimádással, lelkiismeret-vizsgálattal telik az idő. Innen merítik az erőt nap mint nap ahhoz, hogy másokon segítsenek.

Ott jártunkkor Annie nővér mellett Ruby nővér s két ifjú nővér, Joana és Saritha volt jelen. Joana fél éve, Saritha körülbelül egy éve került az adonyi gondozó otthonba. Ők is Keralából jöttek, azzal a szándékkal, hogy mások segítésén fáradozzanak. Arról, hogyan vezet ide az útja egy ifjú hölgynek, s mi késztetheti arra, hogy ezt a hivatást válassza, Annie nővér így mesélt: ő például a családban kapott megerősítést ez irányban. Ezenkívül a hittanórákat karmelita nővérek tartották, így ők is példaként szolgáltak. Van egyébként egy úgynevezett hivatástisztázó intézet, ahol a lányok eltölthetnek 1-2 évet, hogy kiderüljön, valóban szeretnének-e nővérek lenni. Aki végül meggondolja magát, az visszatérhet a „normális" életbe, aki azonban kitart, az apácaként szolgálhat tovább otthon, Indiában, vagy külföldön.

Úgy tűnik, Saritha és Joana  (bár utóbbi fogadalma még ideiglenes) is ezen az úton halad tovább.