Kalandok és kilométerek - Gyalogosan az ország legszebb tájain

Az Országos Kéktúra – melynek eredetileg az Árpád út nevet szánták – páratlan volt Európában a kijelölésekor.

Az 1930-as években, ez volt a leghosszabban elnyúló túraútvonal a kontinensen: közel 1160 kilométeren keresztül kígyózik hazánk hegységei közt, Kemenesháttól egészen Hollóházáig viszi a túrázókat.

Fotó: Börzsöny Pupp János

A regisztrált – pecsételőfüzettel rendelkező –teljesítők száma jelenleg 5692 fő és ebből számos természetjáró megyénk szülöttje.

Érdekesség, hogy az út eredetileg piros lett volna, de mivel a tervezett nyomvonal több kisebb szakasza – a Cserhátban pedig közel száz kilométer – korábban kék színnel került jelzésre, a Szövetség az átfestés helyett a kék szín mellett tette le a voksát.

Jóval később, a rendszerváltás körüli időkben a Kéktúra kibővült egy Dél-Dunántúli és egy Alföldi szakasszal, így alakult ki az Országos Kékkör, mely végig vezet Magyarország legszebb tájain. Teljesítői több mint kétezer-ötszáz kilométert tesznek meg az utat járva. Nem csak a maguk mögött hagyott lépések, de a gyaloglás közben felgyűlt emlékek is nagy kincsnek számítanak.

Fotó: Csókakő - Kalló Miklós

Ezekről az emlékgyöngyszemekről mesélt nekem Asbóth Katalin és Sajtosné Baráth Klára.

– Egy egyesületben, de egészen más célok által vezérelve gyalogolunk mi ketten. Klárit a kilométerek leküzdése hajtja, az hogy több óra gyaloglás után eltudja mondani: ezt is megcsináltam – magyarázza Katalin, szavai bizonyítékaként ott sorakoznak az asztalon a kitűzők, a különböző menetlevelek, Vértes 50, Velence 25, Börzsöny 30... Klári egy egész sorozatot hozott el, míg Katalin csak egyet mutat, az Országos Kéktúra kis könyvét. A benne szereplő dátumok szerint 2012-ben fejezte be a távot, de elárulja: évekig pihent a kis könyv a szekrényben, úgy hogy egyetlen pecsét hiányzott belőle.

– Nekem nem számítanak a papírok, a jó társaság hajt, persze, ettől függetlenül nekem is ott van jó néhány a polcomon – utal a menetlevelekre.

Fotó: Zirc Kalló Miklós

Mint megtudom, az asszonyokat még tejfölös szájúként csábították ki a természetbe. Katalinnak a nagypapája, Klárinak a nagybátyja volt elszánt természetjáró, innen ragadt rájuk a szenvedélyből.

Elárulják, gyermekként még rácsodálkozik az ember a bohókás természetre, majd ezt felváltja idővel a táj iránt érzett áhítat és az a vágy, hogy az ember társaságba legyen, élményeket, emlékeket gyűjtsön és kizökkenjen a mindennapokból.

– Mind ketten a hegyekért vagyunk oda. Az „alföldi kék” is gyönyörű, de teljesen más. Szeretünk mászni, azaz igazság – magyarázza Klári.

Fotó: a szerző

A páros – természetesen többedmagukkal – fedezi fel Magyarország legszebb helyeit és a különlegesen szép, külföldi túrákat is meg-meg járják. Voltak már Ausztriában, Svájcban, Franciaországban, Olaszországban és Szlovéniában és Szlovákiában is.

– Ezek a túrák már komoly tapasztalatot igényelnek, az Országos Kéktúrával szemben – melynek szintén vannak izgalmasabb részei – de egy kevésbé rutinos természetjáró és bátran nekivághat. Ráadásul, amióta átfestették a jelöléseket, igazából eltévedni sem lehet – magyarázzák, aztán gyorsan hozzá is teszik, abból következnek pedig az igazi kalandok: stoppolás, bolyongás, járatlan utak, csúszdázás az avarban, nagy nevetések és kétségbeesések – a lényeg az, hogy az ember megérkezzen valahová, még az sem baj, ha nem oda, ahová tervezte.

– A helyek, ahol megszálltunk, már önmagukban is megérnek egy egész cikket: tornaterem, paplak, lepukkant kultúrház. Utóbbiban megkérdeztük előre, van-e zuhanyzó helység, mire sűrűn bólogattak. Amikor odaértünk láttuk, hogy a vizesblokk nem más, mint egy csap a pincében – mondja el Klári nevetve, majd Kati rögtön hozzáteszi: ott aludtak az asztalok tetején, mert annyira olajos volt a padló.

– De volt olyan, hogy a patakban mosakodtunk, vagy az utcán, egy ivókútnál. A lényeg az, hogy ezekre az ember nem rossz szájízzel gondol, hanem kalandként – fűzi hozzá Kati.

Asbóth Katalin és Sajtosné Baráth Klár

Állítják, soha semmilyen konfliktusuk nem volt túrázásaik során. Ha épp belekeveredtek volna valamibe a tudtuk nélkül, jött valaki és segített.

– Mindig kinyitották a helyi kocsmát, vagy kávézót, ha megérkeztünk. Az emberek felsóhajtottak, ha megláttak minket mondván: Végre jött valaki! Egyszer emlékszem, kiültünk a teraszra kávézni, kis idő után kijött utánunk a kocsmáros és megkért minket, hogy fáradjunk be. Nem tudtuk miért kéri, de igen nyomatékos volt. Aztán az ablakból mutatta, mi készül oda kint: öt percen belül egy tömegverekedés kerekedett az udvaron. Máshol a rendőrök vigyáztak ránk. Utólag megnézték, épp bőrrel megúsztuk-e a kirándulást – mesél Asbóth Kati, a Gyöngyvirág Természetbarát Egyesület vezetője, Klári pedig rögtön kontráz egy másik történettel:

– Dévaványán egy két medencés fürdőben tudtunk csak lemosni magunkról a koszt, mert az iskolában, ahol szállást kaptunk nem volt zuhanyzó. Nem volt fürdőruhám, ezért útban odafelé megálltunk egy turkálóban. Az egyik társunk, Péter elkiáltotta magát az üzletben: Tud valaki ennek a fiatalasszonynak adni egy fürdőruhát, de minél olcsóbban? Így esett, hogy negyven forintért vásároltunk az úton egy bikinit – mosolyog Klári. Perszer nem volt prémium minőségű az árú, de nem is ez volt a cél.

Mint mondják: a jó túrázónak mindig szerencséje van és ha nem, az a kaland része. Egy biztos: mesélnivalóból sosincs hiány.