Kromberger Zsolt, az érzékeny lelkű harcművész

2017. március 04., 08:00 szerző: Szupkai Gábor
komment
Kromberger Zsolt alapvetően hétköznapi ember, nem hétköznapi történetekkel. Fodrászként Ron Perlman és több legendás színésznő is ült a székében, amúgy kempózik és pusztakezes küzdelemben senior bajnok.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Kromberger Zsolt fiatalon kezdett bele a harcművészet gyakorlásába. Tizennyolc évesen már Kató Mihály ellen küzdött. Igaz, csak 16 másodpercet. Akkor úgy érezte, bátor volt, most már úgy gondolja, inkább botor. Viszont nem szegte kedvét a kudarc, tovább edzett és megtalálta magának a Zen Bu Kan Kempót. Ezt csinálta évekig, majd megismerkedett a mostani feleségével, és hamarosan úton volt az első gyermek is. A harcos én pedig a háttérbe vonult. Egy időre.

Kromberger Zsolt Fotó: Urbán Balázs

- Harmincévesen egy családi kirándulás alkalmával észrevettem, hogy a kondim finoman szólva sem a régi. A fiamat húztam szánkón, és egy rövid sprint után majd kiköptem a tüdőmet. Hazamentem, ráálltam a mérlegre, és nem hittem a szememnek. 105 kilogrammot mutatott. Ott és akkor eldöntöttem, hogy újra sportolnom kell. Szépen lassan visszatértem a kempóhoz, és újra elindultam versenyeken.

A feleségem nem nagyon örült, amikor az első viadal után törött orral és monoklival jöttem haza. De ennél nagyobb meghökkenést már csak a munkahelyemen okoztam. Fodrászként dolgoztam az Új Színházban és nagy volt a meglepetés, mikor másnap este Bánsági Ildikó Csehov-kontyát elkezdtem befésülni - szememen monoklival és a törött orrommal. Bent addig nem tudták, mit csinálok, csak akkor hallottak róla, hogy van itt egy fodrász, aki egyúttal harcművész is.

- Hogyan került a színház világába?

- Fodrásznak tanultam, és tizenkilenc évesen az akkori barátnőm biztatott, hogy jelentkezzek, mert a Nemzeti Színházba fodrászt keresnek. 1993-ban el is kezdtem ott dolgozni és iszonyatosan büszke voltam, hogy például Tolnay Klári művésznőnek vághattam a haját. Nagyon tetszett, hogy a Nemzeti Színházban mindig készültünk valamire. Olyankor indult a műhelymunka: elkészítettük a parókát, a bajuszt, a javításokat a következő darabhoz. Amikor átkerültem az Új Színházba, ott már nem volt műhely, csak a főpróba hetében kellett ezekkel foglalkozni. Sok időm volt, egyre többen hívtak filmforgatásokra és idővel ott is megszerettek, felkértek, hogy dolgozzak bizonyos színészekkel.

A Zen Bu Kan Kempo mellet tette le a voksát, és véleménye szerint ennek a csúcsa a pusztakezes küzdelem Fotó: Urbán Balázs

Olyan filmekben is, amikben Bruce Willis vagy Nicholas Cage szerepelt. Persze nem az ő hajukat kellett csinálni, nincs is nekik sok, ráadásul hozzák a saját fodrászukat. Én a többi színésznek raktam fel a póthaját, csináltam a frizuráját: többek közt Ron Perlmannek és a dublőrének a Boszorkányvadász című filmben. Én még a Nemzeti Színházban kezdtem megtanulni bajuszt és parókát készíteni. Meg tudom javítani, ha elszakad, ott a helyszínen.

Ha kell, belerakok három szál hajat, betöröm, be tudom dolgozni és kész a javítás. Talán ha tízen vagyunk a korosztályomban, akik erre képesek. Aztán jöttek a filmes szakmában a fiatalok, akik jól helyezkedtek, de szakmailag gyengébbek. A filmes világról tudni kell, hogy sokszor nem fizetnek. Ebből elegem lett, mert többször belefutottam ebbe, megesett, hogy itthon már kikapcsolták a villanyt.

- Most azonban egészen mással foglalkozik.

- Így utólag már tudom, hiba volt a váltás a filmre. De kényszerpályára kerültem. A színházban biztosan fizettek, de váltanom kellett, mert triplájára ugrott a hitel. Csak ott meg belefutottam a nem fizetés problémájába. Már a végrehajtóval tárgyaltunk, mikor jött egy edzőtársam, hogy fegyőrt keresnek Baracskán a börtönbe. Nem volt mit tennem, el kellett vállalnom, ez biztosítja a megélhetésünket.

- A kempót viszont már nem csak űzi, de tanítja is. Honnan jött az ötlet?

- Szeretek újat tanulni. Másrészt szükségem is volt rá, hogy a sérült gyerekekkel tudjak foglalkozni. Korábban Pécsen egy mester, Novotny Bence elkezdett Down-kóros betegeknek kempót oktatni, és egyszer felléptek Székesfehérváron. A fiam is ott volt velem és megkérdezte, hogy Martonvásáron is vannak ilyen sérült gyerekek, mi lenne, ha én is oktatnám őket? Írtam az igazgatónőnek egy levelet, és őket is érdekelte a dolog.

Ez több mint négy éve történt és nagyon jó döntésnek bizonyult. Nem könnyű ezekkel a gyerekekkel, de elképesztő mértékű szeretetet adnak. Most decemberben voltunk utoljára a Hanshi Kupán, ami életem legjobb versenye lett. Ott éreztem először azt, hogy milyen mesternek lenni. Tartottunk egy bemutatót a délelőtti és délutáni program között. Ilyenkor általában mindenki kimegy a büfébe. Eleinte itt is így volt, de aztán arra figyeltem fel, hogy hirtelen egyre többen lettek, a végére pedig őrületes nagy tapsot kaptak a gyerekek, mert olyat mutattak be, amire sok egészséges gyerek sem képes. Számukra az erőfeszítéseik igazi jutalma volt ez az elismerés.

Kromberger Zsolt és a tanítványok, a Pápay Ágoston Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola és Kollégium tanulói a 2016. októberi Hanshi Kupán a bemutatót követően Fotó: Urbán Balázs

Délután aztán kezdődött a pusztakezes küzdelmem, amit kevesebb mint egy perc alatt megnyertem. A tanítványaim ottmaradtak, megnézték, szurkoltak nekem. A végén az egyik diákom, egy kislány odajött és csak ennyit mondott: "Nem is tudtam, hogy Zsolti bácsi ilyet is tud. Most már nagyon tisztelem Zsolti bácsit."

Ennél többet kapni, azt hiszem, nem lehet.

Szupkai Gábor

2017. március 04., 08:00 szerző: Szupkai Gábor

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...