Nincs rosszabb, mint szürkén élni - Pálosfalvi Brúnó a legidősebb magyar hőlégballonos pilóta

Vágjunk az elejébe! Tizenhét éves volt, amikor először landolt körkupolás ernyőjével egy vecsési káposztaföldön.

– Én már tizenhat évesen is katona akartam lenni, csak akkor még elhajtottak. Amikor tizenhét éves lettem, vastagon benne voltunk a harmadik világháború szelében, már bőszen robbantgatták a hidrogénbombákat. Jópofának nézett ki, hogy katonai sportot válasszak. 1951. április 2-án jött el a nagy nap, akkor ugrottam életemben először. Még az anyámnak se mondtam meg, hogy ugrani indulok, csak miután visszamentem. Ferihegyről szálltunk fel, és a vecsési káposztaföldeken értünk talajt. Akkor kettőt ugrottam, ezzel én már azonnal oktató is lettem. Abban az időben az ejtőernyősre egyébként két dolog volt jellemző: az állóképesség és a jó kondíció. Az átlagnál egy kicsit ügyesebb voltam, 1952 nyaráig negyvenhatszor ugrottam.

Az első két ugrásra azért még térjünk vissza egy kicsit! Emlékszik még, mi játszódott le önben? A negyvenhatodiknál is fél még az ember?

– Nem, akkor már szorong. A feladattól. Az elsőnél még azt sem tudtam, hol vagyok. Volt lábremegés, izgalom. A tizedik ugrás után már kézi kioldással is mehettem, én nyitottam az ernyőm. Ilyenkor azért már jobban kinyílik a világ, lát is valamit az ember, megszűnik a csőlátás.

Mi történt a negyvenhatodik ugrás után?

– Bevonultam katonának, Mezőtúrra kerültem. Ejtőernyős tiszt akartam lenni, de mire fölavattak, megszűntek az ejtőernyősök. 1972-ig nem ugrottam. Akkor elvégeztem az akadémiát, a minisztériumban dolgoztam, és nagy mozgáshiányom volt. Így hát újra bejártam az ejtőernyős foglalkozásokra. Akkor 74 kiló voltam, egy év múlva már 62, ilyen alakom volt nyugdíjig. Mégse vihet az ember a hasán dupla mentőernyőt... (nevet)

Melyik ugrás maradt a legemlékezetesebb kaland?

– 1980-ban fennakadtam egy fán. Ilyen puha földet érésem még sose volt! (nevet) Megkértek, hogy ugorjak ki egy hőlégballonból. Az előzetes tervek szerint 4000 méterig akartunk felemelkedni, ám a pilóta 2000-nél szólt, hogy fiúk, le kellene ugrani, mert elfogy az üzemanyag. Addig-addig hintáztam, míg leestem a fa tetejéről. Amikor körülnéztem, láttam, hogy sehol semmi, csak erdő erdő hátán. Aztán 2007-ben, az utolsó ugrásomnál, akkor persze már sok éves kihagyás után, hason csúsztam végig az ernyőmmel a hosszú reptéren, míg valahogy sikerült megállnom. (nevet)

Pálosfalvi Brúnó a mai napig hódol szenvedélyének, a hőlégballonozásnak Fotó: Molnár Artúr

Mikor és miként került képbe a hőlégballonozás?

– Kiöregedtem az ejtőernyőzésből. Meg egyébként is, valamit kell csinálni. Minden jobb, mint szürkén élni. Főtisztviselő voltam, minden szerdán ellógtam focizni. Mozgás nélkül nem bírtam ki. Aztán 1987-ben megkeresett egy ismerős srác, hogy nem akarok-e ballonozni? Miért is ne alapon kipróbáltam. Még abban az évben letettem a kapitányi pilótavizsgát. Tavaly volt az ezredik felszállásom. Még mindig van érvényes szakszolgálati engedélyem, de önkritikám is van: egyedül már nem akarok ballont vinni.

Ez nyilván ezernyi élményt is jelent.

– Tényleg beutaztam szinte az egész Földet. 1990-ben már Új-Mexikó egyik nagyvárosában, Albuquerque-ben repültem. Nem voltam még gyakorlott pilóta. Első nap közölték, hogy hárman nekimentek egy drótnak, és meghaltak. Mások meg sorra fizették a büntetéseket. Na, jól nézünk ki! – gondoltam. Ebben a miliőben inkább úgy döntöttem, beállok középre, és amit a többiek csinálnak, azt csinálom én is. Megúsztam. (mosolyog)

Azt mondják, a leszállás a legnehezebb. Ön mindig talált megfelelő helyszínt?

– Új-Mexikóban kinéztem magamnak egy szép zöld mezőt, aztán kiderült, hogy chiliföld, úgyhogy inkább másfele vettem az irányt. A közeli indián rezervátumba, ahol pueblo indiánok élnek, nem szabad beszállni, mert az megsérti a szuverenitásukat. A rendőrségnek kell kiváltani az illetőt, aki bemegy. A Mont Blanc-nál, aki a hegyen száll le, azokat helikopter hozza le. Németországban, akárhogy ügyeskedtem, mindig a Kölni dóm jött velem szembe. Már elhatároztam, hogy ott fogok leszállni. Aztán elfújt a szél, egészen egy autógyárig, aminek egyetlen kéménye van, de naná, hogy át kellett emelkednem rajta. Aztán jött a Rajna, de nem sikerült leszállnom a partra, ezért úgy döntöttem leszállok egy focipálya közepére. Akkor vettem észre, hogy lóversenypálya. Szerencsére éppen nem volt kint egyetlen ló sem. Aztán egyszer egy francia paraszt udvarában kötöttem ki, aki belakatolta a kaput, nem engedett ki, hívta a polgármestert. Japánban a kupolám nekidöccent a vasút biztosító rendszerének. Hát, így állítottam meg a Nagasaki expresszt.

Azt, hogy ön vagy a levegőben van vagy éppen kiugrik valamiből, a felesége hogy tolerálta ennyi éven át?

– Nehezen. Bevallom, túl is hajtottam ezt a dolgot. Szegény feleségem mostanra sokalt be. Egyszer sikerült csak rábeszélnem, hogy jöjjön ki velem Börgöndre. Ott volt, de nem nézte meg az ugrásom. A ballonnal ugyanez volt. Évekig azt hajtogatta, azért nem száll be a kosaramba, mert én biztos durván szállok le. Amikor végre sikerült rábeszélnem, szólnom kellett neki, hogy „Anyám, már a földön vagyunk”, olyan puhán értünk le. (nevet) Tavaly egyébként már a két kislány unokámat is betettem a ballonba, nagyon élvezték.

A magasságon kívül van még más szenvedélye is? Mivel szeret még foglalkozni?

– Az olvasás. Én még a Gutenberg-galaxisban nőttem fel, ha nem mozgok, mindig olvasok.Történelem- magyar szakos diplomám van, tanítottam is, docens lettem. A történelmi témájú könyvek nagyon érdekelnek, de a krimiket is szeretem. Most könyvet írok az élményeimről, kezd összeállni, eddig 212 oldalas.