Sirák András már 3 évesen orvos és mentős akart lenni: döntését sosem bánta meg

- Mindig orvos akart lenni?

- Igen, három-négy éves koromtól. Egy fotó a bizonyíték, amin épp egy kis mentőkocsit szorongatok. Első generációs orvos vagyok, de mindig voltak példaképeim, akiket nagyon szerettem. Ilyen volt Szabó Barnabás - aki beteges kisgyerek lévén sokat kezelt - és Frenreisz István is. Határtalan nyugalmat és biztonságérzetet adott a közelségük. Nem is tudom, ez mivel magyarázható. Mindig azt gondoltam, én is ilyen szeretnék lenni.

- Miért éppen családorvos lett? Mi vonzotta ebben?

- Tizennyolc évesen még nem igen válik el, hogy milyen orvos akar lenni az ember, de az egyetem második felében nagyjából már kialakult. A háziorvosnak van egy különleges tulajdonsága. A szemészeten vagy a gégészeten egy világból, családjából kiemelt emberrel foglalkoznak az orvosok, aki nincs a normális, hétköznapi környezetében. Ez egyedül a családorvosnak adatik meg, akinek a nonverbális anamnézis a legnagyobb fegyvere. Ez sokkal több, mint a belgyógyászatban tanult kórelőzmény. Ez egy film, ami elkezd peregni az ember szemében és lelkében, amikor meglátja a beteget. Ebben benne van például az orvoshoz fordulási küszöb ismerete is, hogy egy ember, mennyit jár orvoshoz.

- Mit lehet ebből a filmből megállapítani?

- Mondok egy tanmesét : influenza járvány közepén eljött hozzám egy férfi, magas lázzal és köhögéssel. Azért küldtem el mellkasröntgenre és egy vérképre, mert tizenkét év alatt csak kétszer fordult meg nálam, jogosítványt hosszabbítani. Olyan nincs, hogy ennyi év alatt nem lesz beteg valaki. Ha egyszer mégis eljön, nyomós oka van: így is történt, ennek a fiatalembernek tüdőembóliája volt. Mi mindig családban látjuk a beteget, tisztában vagyunk a háttérrel. A család mellett állunk, ha baj van, vigasztalunk, bátorítunk. Azt szoktam mondani a rezidenseknek, ha jól végzik a dolgukat, három-négy év alatt családtaggá kell válniuk. A családorvos olyan, mint egy unokatestvér, akit nagyon szeretünk, de nem mindennap találkozunk vele.

A 67 éves családorvos, Sirák András, ha újrakezdhetné is ezt a pályát választaná

- A mentőzés is gyerekkori álom volt?

- Igazából a véletlenek alakították így. Egyházi iskolában, a Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem. A pontjaim megvoltak, mégsem vettek fel elsőre az orvosira. Így egy évig mentőápoló voltam, aztán persze akkora szerelem támadt, hogy még ilyen öregen is visszajárok dolgozni a Máltai rohamkocsira havonta egy-két napra. Talán a váratlan helyzeteket, a hirtelen döntési folyamatokat szeretem benne a leginkább. Ez nagyon sokszor segít a háziorvosi munkában is.

- Velencére hogyan került?

- Már volt egy háromhónapos gyerekünk, de nem volt szolgálati lakásunk. Olyan helyet kerestünk, ami nincs túl messze a fővárostól. Így keveredtünk el Csákberénybe. Ott kezdtem fiatal orvosként 1974-ben. Én voltam a faluban az egyetlen orvos. Már a második nap halálos traktorbaleset történt. Hozták haza az emberek a fát az erdőből, többen a megrakott utánfutón, a farakás tetején ültek. Egy kanyarban az egyikük leesett és átment rajta a pótkocsi. Így indult...Aztán a feleségem nem tudott elhelyezkedni, ezért olyan települést kerestünk, ahol két háziorvosi állást kínáltak. Így kerültünk Velencére 1980. augusztus elsején. A feleségem most öt kilométerre Velencétől, Sukorón praktizál háziorvosként, én pedig azóta is ugyanebben a rendelőben.

- Felidézne még pár emlékezetes rohamkocsis esetet?

- Egyszer Budapesten egy 12 éves kisfiút sikerült újraélesztenünk, aki szénmonoxid-mérgezést kapott. A tragédiához, ami 2011-ben egy budapesti szórakozóhelyen történt, mi értünk ki elsőnek. Ez sajnos nem sikertörténet. Ami viszont igen: 2006-ban a feleségemmel és a lányommal elmentünk a Sóstói Stadionba megnézni a Hairt. Alig, hogy elkezdődött az előadás, egy hölgy orvosért kiáltott, a férje összeesett. A gondviselésnek köszönhető, hogy épp abba a szektorba vettünk jegyet. Volt ott rajtam kívül két nagyon ügyes intezíves nővér és egy mentőtiszthallgató is. Tizenhárom percig, minden eszköz nélkül küzdöttünk a férfi életéért. Az újraélesztés akkor sikeres, ha nagyon hamar el tudjuk kezdeni. A kocsimban ugyan mindig van minden, defibrillátor is, de nem volt erre tíz percünk, hogy kimenjek érte. A férfi teljesen felgyógyult. Most januárban Velencén is újraélesztettünk egy lányt. Veleszületett szívritmus-hiba miatt kamrafibrilláció lépett fel, az ötödik ütésre jött vissza.

- A gyerekei is az orvosi hivatást választották?

- Négy gyermekem van, de érdekes módon egyikük sem lett orvos. Azt mondták, minden a világon, csak ez a pálya nem. Mert nincs még egy olyan család, amelyiknek nincs karácsonya, húsvétja vagy épp szilvesztere. Apu mindig ügyel, vagy ha épp otthon van, elhívják. De nagyon bízom benne, hogy az unokáim között lesz majd, aki orvos akar lenni. Most kilencen vannak, 16 hónapostól a 16 évesig, és úgy tűnik van érdeklődő. Nem közömbös számukra az orvostudomány.

- Pécsen és Budapesten is tanít. Mit mondana az unokának, aki követné önt ezen a pályán, és mit ad át a rezidenseknek kvázi útravalóként ?

- Az orvoslást csak könyvből megtanulni nem lehet. Kommunikációt, döntésképességet és a beteg megszelídítését is oktatni kell. Az a lényeg, hogy mi emberekkel foglalkozunk. Nincs két egyformán viselkedő beteg vagy betegség. Látni kell az apró, finom jeleket. Ha újrakezdeném is családorvos lennék. Nem bántam meg egy percig sem, hogy ezt az utat választottam, szívesen csinálom. A fiataloknak is azt szoktam mondani, hogy ez egy nagyon szép szakma: sokaknak segíthetünk, sok életbe belelátunk.

- Az életmű-díjjal kollégái, orvosok ismerték el a munkáját.

- Igen, az orvosok szavazata alapján évente egy családorvosnak ítéli oda a CSAKOSZ ezt a díjat. Olyan embernek, aki a fiatalok számára is példakép lehet. Óriási megtiszteltetésnek tartom, hiszen mindig azt hiszem, hogy nálam százszor méltóbbak vannak erre a címre. De többször is megérdeklődtem, nem tévedés, én kaptam. (mosolyog)