Pofára estem

Otthonos és riadt érzések kavarognak bennem, amikor általa kívánok láthatóvá válni, mert számolnom kell jó néhány félreértéssel, vagyis más nyelvek jogaival. Nem ugyanazt mondjuk az ismert világról, butácska ügyeinkről, így-úgy megszenvedett tapasztalatainkról. Ráadásul a nyelvészkedés sem segít, mert nem a különbségeket tárja fel, hanem a Szabályt. Mondanunk mégiscsak kell valamit. Különben a nem-beszéd felerősíti a csöndet, és a benne lakozó Kimondhatatlan baljós morajlását.

Ezek a magasztos gondolatok csak időnként vesznek erőt rajtam. Egy egyszerű tárgy (melyet az írás átlelkesít) jobban szeret szerepelni. Mutatja, illegeti magát, családi titkokat árul el. Egészséges, köznapi lénye azonnal rokonszenves lesz. Noha őt is valami soktényezős, bonyolult kapcsolatrendszer fűzi a többi, szintén együgyű társához. Mindeme környülállások példázatos megvilágítása érdekében vegyünk egy – igazgatót.

Egy igazgató (vissza)igazgatja a helyes útról letérőket, kiigazítja a széleket, jó pásztor. Tisztében benne foglaltatik az „igaz”, ami az ő legfőbb tulajdona. Az igazsághoz való hozzászoktatás megtestesítője, megbízott/kinevezett mestere. Ha az – imént ironikusan félretolt – nyelvészkedésről lemondunk, még mindig belátható: egy olyan gépezetet irányít, amelynek emberek az alkatrészei. Vagyis az igazgató az „emberi lélek mérnöke”. Bár ezt Sztálin mondta az írókról. Gyermekkoromban Belényi Gyula bácsinak hívták. Pengevékony bajuszú, hamvas hajú szörnyeteg volt. Bent lakott az iskolában, egy félreeső szolgálati lakásban. De lénye az iskola egész testébe beköltözött. Ki tudja, hogy végül is ő lakott-e nálunk, vagy mi voltunk az ő megtűrt albérlői. Ifjúkorom (vezér)igazgatója Árvai Jenő, a HÓDIKÖT ura. Szerelmes félelem, gyengéd borzadály lengte körül. Hol leszerelt szovjet tábornok, hol régi vágású sertéstelepi ágazatvezető módján járt-kelt a gyárban. Egyszer az arcomba engedte a lengőajtót, mert sietett. Látott ugyan, de mégsem. Nos, hát ez a lényeg. A sors akaratából – sok-sok éve – majdnem igazgató lettem. Úgy esett, hogy egy városka képviselőtestületében megfordult a két nagy párt erőviszonya. Mivel az iskolaigazgató nem akart együttműködni az új megmondókkal, ezért vezetői ciklusa lejártával nem adott be pályázatot. Tudta, hogy nincs alkalmas riválisa, tehát feltételeket szabhat. Ekkor (ma sem tudom, milyen úton-módon) előkerültem a kalapból. Csaba telefonált, hogy a testületben garantált a szavazattöbbség, „le van vajazva”, hágjak fel a formaságok lépcsein, és általam elfoglalják ezt a várat is. Tettem a dolgom, elvakított a szolid polgári karrier belátható közelsége („apám büszke lenne rám”), és koncepciókat gyártottam, kampányoltam. A képviselőtestületi meghallgatáson derült ki – számomra –, hogy az addig hezitáló igazgató néni mégis pályázik. Nagy fölénnyel nyert. Ugyanis közben az engem indító erőcsoport (más ügyekben kialkudott szavazatokért) ejtett. Egyetlen jelölést kaptam, egy mozgássérült képviselőtől, akit – mert mindig okoskodik – nem értesítettek a háttéralkuról. Enyém lett a lekvár.

Így persze mit sem érnek az igazgatói létről szőtt képzelmeim. Tessék belül kerülni a körön, hogy aztán, a hallgatási fogadalmadhoz hűen, sírig tartsd a pofád – szembesülök a paradoxonnal. Miközben nincs itt semmiféle ellentmondás: vagy ide tartozol, vagy oda. Azzal vigasztalom/áltatom magam, hogy igazgatók jönnek-mennek, de a csalódások, és az abból származó jótétemények örök birtokaink.