Rohadt egy életed volt! - így kínoz a skizofrénia

Mérey Zsolttal, a Hanghalló önsegítő csoport vezetőjének irányításával ásunk a lélek mélységes bugyraiba a nappali klubban, ahol a betegekkel foglalkoznak szakemberek az Egyensúlyunkért Alapítvány berkein belül. A Sütő utcai kis klubszobában minden második héten beszélgetnek szakemberek és skizofréniával küzdők. Stresszes eseménysorozatok, korai traumák, fájó tragédiák árnyékában húzódnak meg ezek az emberek, akik mind nagyon különböző élethelyzetekből kerültek egy furcsa, ismeretlen és félelmetes világba, ahol a hang vagy a hangok mondják ki helyettük azt, amit ők soha.

„Öld meg a szüleidet!” – ezzel a rémisztő felszólítással kezdődött 12 éves korában Réka hanghallása. Ezt hosszú évek mindennapos szülői viszálya előzte meg. Ennek következménye a borzasztó mondat. Amikor a tudat nem akar tudomást venni egy állandó, rémisztő és feldolgozhatatlan feszültségről, akkor megteszi azt helyette egy belőle „kiszakadó”, tőle függetlenedő hang. Az egyik legmisztikusabb és rettegettebb, ezért a mai napig jelentősen stigmatizált betegség a skizofrénia, amelyről a laikus csak annyit tud: az illető nem létező hangokat hall. De valóban nem létező hangok ezek? Valóban olyan misztérium ez, amiért félni kell a skizofréniától? A titokzatosságot pedig csak növeli a tény, hogy a világon mindenhol szinte ugyanannyi skizofrén beteg él, s ez a szám jóval jelentősebb, mint azt sokan gondolnák: minden századik ember beteg. Fejér megyében is. Székesfehérváron is. Viszont csak a betegek körülbelül 20 százaléka jut el az alapellátásba, s ennek is csak a fele a szakellátásra – ezt már Lőrintz Zsuzsanna pszichiátertől, a fehérvári Egyensúlyunkért Alapítvány kuratóriumi elnökétől tudjuk.

Mérey Zsolt

Hanghallók – magukat csak így hívják, legalábbis azok, akik felismerték betegségüket és igyekeznek gyógyulni vagy együtt élni furcsa tüneteikkel. Az alapítvány hanghalló csoportja nekik szól. Fontos, hiánypótló szolgáltatás ez a gyakran magukra maradó emberek számára. Az önsegítő csoport szakemberei két holland pszichiáter munkásságára alapozzák pszicho-szociális módszereiket, nekik segítenek a fehérvári klub munkatársai: Szabó István közösségi koordinátor, Mendel Katalin, Varga Tiborné, Határ Edit terápiás munkatársak, Galaczné Kocsi Melinda, Kökényesi Mihályné közösségi gondozók, valamint Szabó Edina intézményvezető. A cél az, hogy a skizofrén betegek jobban megismerjék s elfogadják állapotukat, önmagukat, és elindulhasson a kommunikáció a beteg és a családtagok, illetve a környezet között. Lényeges az is, hogy a betegek később (vagy kevésbé) kerüljenek az állami ellátórendszerbe. Egy skizofrén ugyanis még néhány évtizeddel ezelőtt is rövid időn belül szociális otthonba került. Ma már vannak gyógyszerek és módszerek, amelyek segítségével viszonylag aktívabb és minőségibb életet élhetnek. Ám még így is gyakran elszigetelődnek s nehezen találnak munkát – mondja Lőrintz Zsuzsanna.

A skizofréniát kezelő székesfehérvári nappali klub néhány szakembere: Varga Tiborné, Szabó Edina, Szabó István és Lőrintz Zsuzsanna - mutatják a betegek terápiás munkáit

Egy férfit említ – a valódi neve helyett mi csak nevezzük Jánosnak. Őt a lakóközösség szerette volna eltávolítani a házból, mert lakásában elfogadhatatlan állapotok uralkodtak. Mára normalizálódott a helyzet, köszönhetően az alapítvány közösségi, azaz házhoz járó szolgáltatásának. János ma már csodás alkotásokat készít és viszonylagos rendet tart maga körül.

Aki pedig bejárja az önismereti köröket és eltalál saját magához – mint például a harmincas évei elején járó Péter (az ő nevét is megváltoztattuk) – még jelentősebb javulásra számíthat. Péter ötévesen egyik fülére megsüketült, emiatt az általános iskolában kegyetlenül bántak vele a gyerekek. Amikor pedig felnőtt korában Péter lelki gyaluja segítségével eljutott az akkori érzékeny kisfiúhoz, rájött, hogy sok minden ide vezethető vissza. S a hang is, amely bántotta őt és rombolta önbecsülését belülről, a hajdanvolt diáktársak újraélt rémhangja volt. Sokaknak van hanghallása, olyanoknak is, akikből nem lesz krónikus beteg. Ám ha mégis, könnyedén a társadalom perifériájára szorulva találják magukat, mert nem tudnak tovább küzdeni – sem a környezetükkel, sem a hangjaikkal. Viszont számukra is létezhet segítség...