Soós János a magyar népzene inspiráló erejéről

Tárnok Ákos hívására 2016-ban csatlakozott a Kákics zenekarhoz, de miután sehol se lelt igazán testhezálló citerára, úgy döntött, összeilleszti asztalos és zenei tehetségét, nekilátott a citerakészítésnek. Ma már nem magának dolgozik: hátrányos helyzetű gyerekekhez juttatja el a számára is sorsfordító hangszereket.

Soós János tősgyökeres székesfehérvári. Gyerekkorában minden, a háztartásban fellelhető eszközzel zenélni igyekezett, 5-6 évesen fésűt pengetve és selyempapírt zizegtetve komponált, s fakanállal adta hozzá a ritmus, édesanyja edényeit fölfordítva. Talán a konyhai rend kedvéért, de nyolcévesen megkapta élete első hangszerét, egy citerát. Bár nemigen tudta, mi fán terem, a feszített húrok zengése elvarázsolta. Édesapja hamar elvitte a Tavaszi szél citerazenekarba. Jól muzsikálhatott, hiszen kevesebb, mint egy év alatt a gyerekcsoportból átkerült a felnőttek zenekarába.

Soós Jánost első citeráinak elkészítésére a Kákics első világháborús műsora ösztönözte
Fotó: a szerző

1986-ban beállt az andoki népzenét játszó Los Andinosba. Megmaradt a feszes húroknál ott is: gitáros lett. Az 1988-as a Ki mit tud!-on közönségdíjat nyertek, majd megkapták a „Pro Urbe” Székesfehérvárért kitüntetést is.

Ám egyszer csak szerszámokra cserélte a pengetőt.

– A zene művelésén kívül nagyon vonzott a fa világa, ezért úgy döntöttem, inasnak szegődöm Bárány Tamás asztalos mester barátom mellé. Neki köszönhetem, hogy a neobarokk asztalok mellett ma már Népi Iparművészeti Alkotásoknak minősített citerákat is el tudok készíteni – mondta János, aki pár esztendeje csöppent bele újra a népzene sodrásába. Mint meséli, soha nem hagyta abba a muzsikálást, csupán nem ez lett a főfoglalkozása. Ahogy már írtuk, tavaly kereste meg Tárnok Ákos, a Los Andinos és a Kákics zenekarok vezetője, hogy a Ferenc Jóska fújatja a trombitát... című előadásukhoz éppen egy jó citerásra van szükségük. Elvállalta. Azóta végigjátszotta a zenekar 1956-ra emlékező műsorait is, játszott velük óvodákban, iskolákban, decemberben – olykor házról házra járva – betlehemezett az együttessel. A felkérés idején saját hangszere éppen nem is volt, a zenekarét használta, ám valahogy nem volt elégedett vele. Ekkor csináltatott magának új hangszereket, de azok sem kápráztatták el úgy, mint amelyiket gyerekkorában kapta.

– Elhatároztam, hogy megvalósítom régi vágyamat, citerát készítek magamnak. A felületkezelő anyagot én állítom elő. Csak és kizárólag a természetben megtalálható anyagokat használok, mellőzve a vegyi, kémiai úton előállított mesterséges pácokat, lakkokat – mesélt kicsit a munkafolyamatról.

Egy zenekari próbán Lendvai Tibor, Horváth Árpád és a többi zenésztárs elismerően szólt a citerái hangjáról. Mások is dicsérték. A kezei közül kikerült hangszerek azóta megkapták a Népi Iparművészeti Alkotás és a Magyar Kézműves Remek címeket.

A zenéből táplálkozó energia azonban a gyalupadnál nem fulladt ki. A hangszerek létrehozása olyan elementáris erővel ragadta el Jánost, hogy nemrég jótékonysági mozgalmat indított. Nehéz sorsú, köztük határon túli gyermekeknek adományozza a műhelyében megszületett citerákat. Idén májusig nyolcvanöt gyermeknek készített és küldött el hangszert. A srácok megtalálásában Pavelcze László , illetve a Baptista Szeretetszolgálat is segítette. Azon dolgozik, hogy ezt a mozgalmat mindjobban kiszélesítse, újabb támogatókat, partnereket keres.

– A zene és a zene művelése lényegi eszköze a személyiség harmonikus fejlődésének. A zenei képzéshez jutó gyermekek között ritkán fordul elő kiközösítés, egészséges lelkületű felnőttek lesznek belőlük – mondta János, akinek hitvallása, hogy a népzene által erősíthető a gyermekekben a nemzeti identitás.

– Kodály elveit követve, amely szerint a zene mindenkié, célomnak és feladatomnak érzem, hogy a magyar nemzeti kultúránk átörökítése, fennmaradása érdekében a zenei nevelés a hátrányos helyzetű családok gyermekeihez is elérjen.