Találkozó Valahafaluban

Paulapuszta a korábban Bibó György által bérelt földbirtok felosztásával jött létre: a második világháború után négy és fél holdas parcellákat kaptak az ide érkezők. Az egykori szolgálók, cselédek közül sokan érkeztek egy új, jobb élet reményében. Amiként Botos Sándor, a falu utolsó, végsőkig kitartó lakója meséli, a földek kimérésében nagy szerepe volt Jeny Berci bácsinak, aki közvetlenül a háztelkek mellé mérte ki az azokhoz járó földeket, ezért is lett a település nagy kiterjedésű. Az ötvenes években már hetven ház állt a kiváló termőföldek közepén , s négyszázan laktak itt. A fénykor után azonban jött az iskola körzetesítése, először a felsősöket vitték el , 1973-ban az iskola is megszűnt. A falunak az utolsó döfést az adta meg, amikor a téesz felszámolta az utolsó munkahelyeket is.

Közel másfélszázan jöttek el az egykori Paulapuszta lakóinak találkozójára. Az emlékek patakja szinte azonnal megindult (Fotó: a szerző)

- Ennyi idő távlatából csak a szépre emlékszünk: A mai kényelemhez szokott emberek el sem tudják képzelni, milyen nehéz, mégis, milyen szép volt az élet ebben a világtól elzárt falucskában, ahol a téesz állattartó telepei, gyümölcsösei adtak megélhetést. Nem volt sem vezetékes víz, sem villany, orvosról álmodni sem mertünk, mégis hittük, jobbra fordul a sorsunk. És lám, az egykori urasági kastélyból iskola lett, ahol sok kezdő tanító oktatta a gyermekeket.

Az 1950-es évek elején készült képen középen Persics Irén. Egészen 1967-ig áram sem volt az iskolában, a házakban

Bácsi János, Ipacs Klára, Som Jolán, Palotai Ernő, Megyeri Ernő csak néhány közülük, a legtöbben talán Papp Margitra emlékeznek, aki az iskola megszűnéséig kitartott a nebulók mellett mondja Serfecz Istvánné Aranka, aki férjével, valamint a már említett Botos Sándorral, no meg Zéligh Ferenccel és Kizlinger Istvánnal együtt azzal töltötte az elmúlt hónapokat, hogy többszáz telefon segítségével, ismerősről ismerősre járva megtalálja Paulapuszta egykori lakóit. A fáradozást siker kísérte, másfélszáz egykori lakót, valamikori szomszédot sikerült magtalálniuk, akik szinte kivétel nélkül igent mondtak a kedves invitálásra, így a találkozóra zsúfolásig telt az egykori lajosi mozi felújított terme.

Persics Irén is eljött, az utolsó, még élő paulapusztai tanító

Évtizedek óta nem találkoztak egymással ezek az emberek, mégsem kellett nógatni senkit, a beszélgetés úgy indult meg köztük, mintha csak tegnap látták volna egymást utoljára. Nagy meglepetések és találkozások voltak, amikor kiderült, az ősz hajú asztalszomszéd a hetvenes években bizony valódi szomszéd volt Paulapusztán. A legnagyobb meglepetés pedig az volt, amikor Persics Irén, az iskola sajnos egyetlen élő tanítója mesélt a régi időkről. Arról, hogyan folyt itt (67-ig villany nélkül) a tanítás, vagy arról, hogy a méteres hóban hogyan tapostak utat maguknak a diákok az iskoláig. Paulapuszta nem tűnt el. Ott van a fejekben, s a régi időkről szóló mesékben, amit ma már az unokák hallgatnak.