Tanóra tízpercben

Állunk tetőtől talpig az örökkévalóság igézetében, s nemcsak eltávozott szeretteink emlékképeivel szembesülünk, hanem saját életünk végességének tragikus tudatával is. Rémült képzeletünk sikoltva zuhan a nemlét feneketlen szakadékába, miközben brutálisan dörgi ijedt szívünkbe a Biblia ura a kegyetlen törvényt: Porból lettél, s porrá leszel. Halálnak halálával holsz.Lehet, hogy az élet csak illúzió. Talán élők voltaképpen nincsenek is, csak halottak vannak. Tényleges és leendő halottak, a filozófia nyelvén szólva: aktuális és potenciális holtak. Az univerzum nem az élet, hanem a halál birodalma.

De ha így lehet okoskodni, akkor úgy is, hogy nem pusztul el semmi; ami volt, az van, a halottak élnek, az ő halhatatlan energiájuk működtet mindent. Mi ők vagyunk, ahogy József Attila írta A Dunánál című versében. Egészen az őssejtig. Ebből van a végtelen erőnk. S a költővel együtt mondhatom: a világ vagyok, minden, ami volt s van. Állítólag az egyedfejlődés sajátos formában megismétli a törzsfejlődést. Ha ez szellemi téren is megtörténik, akkor leszünk igazi emberek, egyek a léttel, a meghaló és feltámadó istenségekkel.

Mély gyászban írtam, de égbe emelt lélekkel az alábbi verset:„Meghalt. Nincs már. Vak űr maradt utána.S mi szólítgatjuk sírva  mindhiába.Eszünk riadt, hiszen ő,  aki nemrég beszélt mihozzánk, néma  árny, csak emlék.De szívünk tudja: a halottak élnek,részei ők egy titokzatos  létnek,mert ami volt, nem bír nem lenni többé,az létezik s létezni fog örökké.”Úgy szeretnék meghalni, ahogy egyes természeti népek bölcs öregjei.

„Ha érzi végét a vén  indián, étlen és szomjan  kifekszik egy dombra,erőtlenedve  el- elszenderül,s végül felköltözik  a csillagokba.”
Ne féljünk az elmúlástól, béküljünk meg vele, ahogy Illyés Gyula tette Éva című versében!

„Mint Ádám azt a bordát, akiből Éva lett,hordok egy titkos mátkát,egy félelmes szüzet, halálomat a leghűbb,érzékibb szeretőt,a legjobb bajcsitítótés búfeledtetőt.Nem igaz, hogy  magány vár,eszmél bennem a társ,készül egy minden  násználteljesebb ősi nász:testemből egy nő testelép ki, s karjába vesz,rettentő csoda lesz, deépp oly természetes.”

Emberek vagyunk, kreatúrák, teremtmények, a végtelenség szentségtartójában tündöklő pillanat az életünk. Aztán örök sötétség. Ebben az örök sötétségben gyújtjuk meg gyertyáinkat, mécseseinket, halhatatlan halottainknak, akik közé majd egyszer megérkezünk.